Lemez

Gyászlobogók alatt

Paradise Lost: The Plague Within

  • Soós Tamás
  • 2015. július 25.

Zene

A Paradise Lost 25 évében ott van a metálzene története – csak kicsiben.

A 90-es évek eleje, amikor stílust formálva meghódították az undergroundot, majd két sikerlemezzel (Icon, Draconian Times) divatot csináltak, és eleganciát adtak az elégikus, doomos metálnak. És az évtized második fele, amikor sokakkal egyetemben elhitték, hogy ők lehetnek a metál Depeche Mode-ja, hogy aztán a 2000-es években visszataláljanak a keményebb hangzáshoz, majd elkapják a kor rákfenéjét, és berendezkedjenek a megbízható, de izgalommentes önismétlésre. A tízes évek eddig a retró jegyében teltek, amire a Paradise Lost is ráérzett, csak ez náluk nem trapézgatyás hippirockot, hanem egy gyászmise örömfaktorával felvértezett, újfent hörgéssel hajtott metálzenét jelent. Az új album pedig egyértelműen a Paradise Lost egyik legjobbja, amihez nem kellett mást csinálniuk, csak rájönni, hogy két stílusváltás után már nincs hova változni, a továbblépéshez pedig nem újítani kell, hanem egymásba csúsztatni negyedszázad stílusárnyalatait.

Két death metalos ismétlőkör (Greg Mackintosh a Vallenfyre-ben, Nick Holmes a Bloodbath-ben idézett múltat) és a Tragic Illusion 25 válogatásra újravett Gothic már megelőlegezte a The Plague Within irányvonalát, de arra talán senki sem számított, hogy megint rajongani lehet majd egy új Lost-lemezért. A Beneath Broken Earthért, mondjuk, amelynél csüggedtebb doomhimnuszt huszonéves világfájdalmukban sem írtak, vagy a Terminalért, mely a legold­szkúlabb death metalt teszi fogósabbá a komplett slágergótos korszakuknál. De mindjárt a lemez nyitása és zárása is klasszis, és közte sem engednek a színvonalból, míg közös nevezőre hozzák a jól fésülten melankolikus és a borultan dekadens éveiket. Mackintosh gitárjába is visszaköltözött az a fájdalmas szépség, ami anno az Icont is klasszikussá avatta, Holmes pedig tökéletesen leplezi, hogy hangja vajmi kevés maradt már. Ha még érnének valamit élőben, az októberi
26-ai budapesti koncertjük is kötelező lenne.

Century Media, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.