Lemez

Gyászlobogók alatt

Paradise Lost: The Plague Within

  • Soós Tamás
  • 2015. július 25.

Zene

A Paradise Lost 25 évében ott van a metálzene története – csak kicsiben.

A 90-es évek eleje, amikor stílust formálva meghódították az undergroundot, majd két sikerlemezzel (Icon, Draconian Times) divatot csináltak, és eleganciát adtak az elégikus, doomos metálnak. És az évtized második fele, amikor sokakkal egyetemben elhitték, hogy ők lehetnek a metál Depeche Mode-ja, hogy aztán a 2000-es években visszataláljanak a keményebb hangzáshoz, majd elkapják a kor rákfenéjét, és berendezkedjenek a megbízható, de izgalommentes önismétlésre. A tízes évek eddig a retró jegyében teltek, amire a Paradise Lost is ráérzett, csak ez náluk nem trapézgatyás hippirockot, hanem egy gyászmise örömfaktorával felvértezett, újfent hörgéssel hajtott metálzenét jelent. Az új album pedig egyértelműen a Paradise Lost egyik legjobbja, amihez nem kellett mást csinálniuk, csak rájönni, hogy két stílusváltás után már nincs hova változni, a továbblépéshez pedig nem újítani kell, hanem egymásba csúsztatni negyedszázad stílusárnyalatait.

Két death metalos ismétlőkör (Greg Mackintosh a Vallenfyre-ben, Nick Holmes a Bloodbath-ben idézett múltat) és a Tragic Illusion 25 válogatásra újravett Gothic már megelőlegezte a The Plague Within irányvonalát, de arra talán senki sem számított, hogy megint rajongani lehet majd egy új Lost-lemezért. A Beneath Broken Earthért, mondjuk, amelynél csüggedtebb doomhimnuszt huszonéves világfájdalmukban sem írtak, vagy a Terminalért, mely a legold­szkúlabb death metalt teszi fogósabbá a komplett slágergótos korszakuknál. De mindjárt a lemez nyitása és zárása is klasszis, és közte sem engednek a színvonalból, míg közös nevezőre hozzák a jól fésülten melankolikus és a borultan dekadens éveiket. Mackintosh gitárjába is visszaköltözött az a fájdalmas szépség, ami anno az Icont is klasszikussá avatta, Holmes pedig tökéletesen leplezi, hogy hangja vajmi kevés maradt már. Ha még érnének valamit élőben, az októberi
26-ai budapesti koncertjük is kötelező lenne.

Century Media, 2015

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.