A 90-es évek eleje, amikor stílust formálva meghódították az undergroundot, majd két sikerlemezzel (Icon, Draconian Times) divatot csináltak, és eleganciát adtak az elégikus, doomos metálnak. És az évtized második fele, amikor sokakkal egyetemben elhitték, hogy ők lehetnek a metál Depeche Mode-ja, hogy aztán a 2000-es években visszataláljanak a keményebb hangzáshoz, majd elkapják a kor rákfenéjét, és berendezkedjenek a megbízható, de izgalommentes önismétlésre. A tízes évek eddig a retró jegyében teltek, amire a Paradise Lost is ráérzett, csak ez náluk nem trapézgatyás hippirockot, hanem egy gyászmise örömfaktorával felvértezett, újfent hörgéssel hajtott metálzenét jelent. Az új album pedig egyértelműen a Paradise Lost egyik legjobbja, amihez nem kellett mást csinálniuk, csak rájönni, hogy két stílusváltás után már nincs hova változni, a továbblépéshez pedig nem újítani kell, hanem egymásba csúsztatni negyedszázad stílusárnyalatait.
Két death metalos ismétlőkör (Greg Mackintosh a Vallenfyre-ben, Nick Holmes a Bloodbath-ben idézett múltat) és a Tragic Illusion 25 válogatásra újravett Gothic már megelőlegezte a The Plague Within irányvonalát, de arra talán senki sem számított, hogy megint rajongani lehet majd egy új Lost-lemezért. A Beneath Broken Earthért, mondjuk, amelynél csüggedtebb doomhimnuszt huszonéves világfájdalmukban sem írtak, vagy a Terminalért, mely a legoldszkúlabb death metalt teszi fogósabbá a komplett slágergótos korszakuknál. De mindjárt a lemez nyitása és zárása is klasszis, és közte sem engednek a színvonalból, míg közös nevezőre hozzák a jól fésülten melankolikus és a borultan dekadens éveiket. Mackintosh gitárjába is visszaköltözött az a fájdalmas szépség, ami anno az Icont is klasszikussá avatta, Holmes pedig tökéletesen leplezi, hogy hangja vajmi kevés maradt már. Ha még érnének valamit élőben, az októberi
26-ai budapesti koncertjük is kötelező lenne.
Century Media, 2015
