Magyar Narancs: Éppen húsz éve hallottalak először, az Ökrös Együttes Bonchida, háromszor című albumán. Városi, gimnazista lányként hogyan csöppentél hardcore népzenei közegbe?
Szalóki Ági: A Fonó Budai Zeneháznak, az ottani Utolsó Óra című népzenei gyűjtőprogramnak köszönhetően. Hét éven át, minden szerdán arra vezetett az utam, amikor Bodza Klárához mentem énekelni a budafoki népzenei iskolába. A villamos ablakából láttam a Fonó logóját, és egyszer megkérdeztem a szomszéd teremben tanító Salamon Beát, hogy mi az a Fonó. Ő mondta, hogy milyen jó hely, rendszeresen vannak táncházak és népzenei koncertek, és azt javasolta, hogy feltétlenül nézzem meg. Így tettem. Benyitottam a nagyterembe, ahol egy férfi épp táncokról és énekekről kérdezgetett idős, falusi embereket. Kelemen László volt, az 1941-es Lajtha László-féle Pátria gyűjtés újraindítója. Ennek a programnak a közepébe csöppentem bele, miután megkértem Kelemen Lászlót, hogy hadd hallgassam, amiről beszélnek, mert nagyon érdekel. Gyerekkorom óta vonzódtam a népzenéhez, a dzsesszhez, az etnodzsesszhez, úgyhogy a Fonót nagyon közelinek éreztem. Ezután mentem el a válaszúti tánctáborba is, ahol megnyertem az énekversenyt, és megismerkedtem Kallós Zoltánnal. Aztán pár hónappal később, amikor Zoli bácsinak lemezbemutatója volt a Fonóban, bemutatott az Ökrös Együttes tagjainak, és a figyelmükbe ajánlott.
MN: A családnak mekkora szerepe volt a népzene iránti vonzalmadban?
SZÁ: Otthon kaptam egy jókora csomagot, tele zenével és irodalommal. Ahogy a nagyszülőket és a szülőket kérdezgettem, kiderült, hogy az ükapám alföldi parasztemberként cimbalmozott és hegedült, a fia és az édesapám szintén, illetve a család ezen ágán sok jó hangú énekes is volt.
MN: A cigányzene iránti fogékonyságod honnan ered?
SZÁ: Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor édesanyám először mesélt a cigány származásunkról, így tudatosult bennem, hogy cigány is vagyok, méghozzá beás. Anyám akkoriban a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal vezetőjeként sok kiadványt megkapott, így került elém egy beás énekgyűjtemény és Bari Károly négylemezes kiadványa, ami az összes roma folkzenekar bibliája lett. Ezeket hallgattam, és a cigány identitásom megerősödéséhez ezek a dalok nagyon sokat adtak. Ahogy megismertem az erdélyi hagyományt, az ottani cigányzenéhez kezdtem vonzódni; különösen a székelyföldi, csipkeszerűen díszített cigánydalokhoz; a mostani lemezen ilyen a Csíkszentimrei hallgató.
MN: Az Ökrös után évekig a Besh o droM-mal énekeltél, aztán jött a többi: a Makám, az Etnofon Zenei Társulás, csupa rangos csapat. Miért léptél szólópályára, nem adtak elég teret a kibontakozáshoz?
SZÁ: Az első lemezem, a 2004-es Téli-nyári laboda elkészítéséig mester-tanítvány viszonyban működtem. Iskolába jártam az Ökröshöz, a Besh o droM-hoz, Szakcsihoz, Krulik Zoltánhoz a Makámba, Kiss Ferenchez az Etnofonba, Nikola Parovhoz a Balkan Syndicate-be. A közös munka révén fejlődtem, és ez adott önbizalmat ahhoz, hogy megteremthessem a magam világát. Persze, megvolt ennek az ára. Amikor kiszálltam a Besh o droM-ból, az konfliktusokkal járt, de ma már újra a legnagyobb boldogság, ha felkérnek, és a Tortapapírt vagy a Pipást énekelhetem a koncertjeiken. Nemcsak a zenéhez való viszonyulásomat határozták meg ezek az együttesek, hanem a világhoz való hozzáállásomat és az értékrendemet is. Folyamatosan úton voltunk, és közben rengeteget beszélgettünk. Mindenki mondta a magáét, és hozta a könyveit, az élményeit. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy ehhez a nagy családhoz tartozom.
MN: A Fújnak a fellegek autentikus népzene, amit a Besh o droM-mal műveltél, az világzene. A tradicionális hangvételhez való visszatérés nincs ellentmondásban a saját világgal?
SZÁ: Mindig is nagy kérdés volt számomra, hogy csináljak-e népzenei lemezt, hogy van-e létjogosultsága. És a felkérésekre mindig nemet mondtam, mert féltem a mesterművekhez való viszonyítástól, és attól is, hogy egy reprodukcióban nem igazán tudom megfogalmazni magamat. De most egy komoly odafigyelést igénylő népzenei anyag rögzítése progresszívebb dolognak tűnt, mintha valami újjal kísérleteznék. Visszatérni a gyökerekhez, és megnézni azokat a maguk nyerseségében, inkább „rock ’n’ roll” a számomra, mint gitárral elénekelni egy népdalt. Nagyon sokat tanultam ebből a felvételből magamról és a népzenéhez való viszonyomról. Az egyik legkomolyabb dilemma az volt: hogyan maradhatok hiteles és stílusos, anélkül, hogy kopíroznék? Aki népzenével foglalkozik, annak ez fontos eszköze, csak hát visszaüthet, mert aki csak kopíroz, az elveszíti az egyéniségét, és nem tud szívből énekelni. Miután visszahallgattam a felvételeket, rájöttem, hogy némelyiket újra kell vennem. Mert bármit is kívánnak a minták vagy az elvárások, nekem adott esetben finomabban vagy lassabban vagy kevésbé díszítetten kell énekelnem, hogy a magaménak érezzem. Ilyen volt például a széki zene.
MN: Készítettél gyereklemezt, pop-, jazz- és sanzonalbumot. Ezekben nagyobb biztonságérzettel mozogtál? Mennyire tudtál velük azonosulni?
SZÁ: Valamennyi belső indíttatásból, őszinte vágyból jött létre. A gyerekműsorunk lett a legéletképesebb, most már tizennégy éve működik. Szerencsés időben kezdtük, még nem volt ennyi „gyerekzenekar” a palettán. De az igazi újdonság abban rejlett, hogy a gyerekek számára ugyanolyan hangulatú bulit igyekeztem csinálni, mint amilyen a Besh o droM-koncerteké volt, de úgy, hogy közben józan és tudatos maradtam. Új hangot keltett az is, hogy jazz-zenészekkel kezdtem dolgozni. Világzenét játszunk, és egyebek közt cigány nyelven kezdtem el énekelni, amit a gyerekek többsége nem ismert addig. A zenészek pedig olyan hangszeres szólókat mutatnak be, amelyek a szüleik számára is élvezhetők. Nem arra törekszünk, hogy kizárólag gyerekeknek készítsünk lemezt, hanem hogy a saját örömünkre alkossunk olyan zenét, amit érdemes megmutatni a gyerekeknek. És ehhez olyan ragyogó szólisták járultak-járulnak hozzá, mint Dés András, Ravi Shankar tanítványa, Szalai Péter, illetve Lamm Dávid, Fenyvesi Márton, Csókás Zsolt és Kovács Zoltán, Bacsó Kristóf és Rohmann Ditta. Feltehetően mindettől nagy löketet kapott ez a produkció.
MN: A Szájról szájra épp ilyen sikeres lehetett volna, ha nem korlátozzátok egyetlen albumra. Miért hagytátok abba? Már csak azért is felmerül a kérdés, mert a Fújnak a fellegek egyik számában újra Palya Bea, Bognár Szilvia és Herczku Ágnes társaságában énekelsz.
SZÁ: Erre csak azt mondhatom, hogy nem miattam szűnt meg, és ezek szerint ennyi volt.
MN: Kár. És a következő lépés?
SZÁ: Elmegyek három hónapra. Arra vágyom, hogy eltávolodjak a hétköznapoktól, és rálássak arra, hogy mit csináltam eddig, és ha kell, megújítsam a működésem. Ez a három hónap az elvonulásról és a műhelymunkáról fog szólni, de közben egy pékségben dolgozom majd Badacsony mellett. Most erre van a legnagyobb szükségem. Mert bármily szabadon létezhet is egy zenész, mégiscsak egy ipar keretein belül működik, a folyamatos teljesítmény kényszerében, és arra készen, hogy nap mint nap kiálljon emberek százai elé. Ehhez most nélkülözhetetlennek érzek egy kis csendet. Aztán majd meglátjuk, hogy mit tudok belőle kihozni.
