Interjú

Gyökerek, nyersen

Szalóki Ági énekesnő

Zene

Fújnak a fellegek címmel készített autentikus népzenei albumot. Hogyan egyeztethetők össze e hagyomány stiláris kötöttségei az önállóságra törekvéssel, és miért kell ehhez félrevonulni? – erről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Éppen húsz éve hallottalak először, az Ökrös Együttes Bonchida, háromszor című albumán. Városi, gimnazista lányként hogyan csöppentél hardcore népzenei közegbe?

Szalóki Ági: A Fonó Budai Zeneháznak, az ottani Utolsó Óra című népzenei gyűjtőprogramnak köszönhetően. Hét éven át, minden szerdán arra vezetett az utam, amikor Bodza Klárához mentem énekelni a budafoki népzenei iskolába. A villamos ablakából láttam a Fonó logóját, és egyszer megkérdeztem a szomszéd teremben tanító Salamon Beát, hogy mi az a Fonó. Ő mondta, hogy milyen jó hely, rendszeresen vannak táncházak és népzenei koncertek, és azt javasolta, hogy feltétlenül nézzem meg. Így tettem. Benyitottam a nagyterembe, ahol egy férfi épp táncokról és énekekről kérdezgetett idős, falusi embereket. Kelemen László volt, az 1941-es Lajtha László-féle Pátria gyűjtés újraindítója. Ennek a programnak a közepébe csöppentem bele, miután megkértem Kelemen Lászlót, hogy hadd hallgassam, amiről beszélnek, mert nagyon érdekel. Gyerekkorom óta vonzódtam a népzenéhez, a dzsesszhez, az etnodzsesszhez, úgyhogy a Fonót nagyon közelinek éreztem. Ezután mentem el a válaszúti tánctáborba is, ahol megnyertem az énekversenyt, és megismerkedtem Kallós Zoltánnal. Aztán pár hónappal később, amikor Zoli bácsinak lemezbemutatója volt a Fonóban, bemutatott az Ökrös Együttes tagjainak, és a figyelmükbe ajánlott.

MN: A családnak mekkora szerepe volt a népzene iránti vonzalmadban?

SZÁ: Otthon kaptam egy jókora csomagot, tele zenével és irodalommal. Ahogy a nagyszülőket és a szülőket kérdezgettem, kiderült, hogy az ükapám alföldi parasztemberként cimbalmozott és hegedült, a fia és az édesapám szintén, illetve a család ezen ágán sok jó hangú énekes is volt.

MN: A cigányzene iránti fogékonyságod honnan ered?

SZÁ: Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor édesanyám először mesélt a cigány származásunkról, így tudatosult bennem, hogy cigány is vagyok, méghozzá beás. Anyám akkoriban a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal vezetőjeként sok kiadványt megkapott, így került elém egy beás énekgyűjtemény és Bari Károly négylemezes kiadványa, ami az összes roma folkzenekar bibliája lett. Ezeket hallgattam, és a cigány identitásom megerősödéséhez ezek a dalok nagyon sokat adtak. Ahogy megismertem az erdélyi hagyományt, az ottani cigányzenéhez kezdtem vonzódni; különösen a székelyföldi, csipkeszerűen díszített cigánydalokhoz; a mostani lemezen ilyen a Csíkszentimrei hallgató.

MN: Az Ökrös után évekig a Besh o droM-mal énekeltél, aztán jött a többi: a Makám, az Etnofon Zenei Társulás, csupa rangos csapat. Miért léptél szólópályára, nem adtak elég teret a kibontakozáshoz?

SZÁ: Az első lemezem, a 2004-es Téli-nyári laboda elkészítéséig mester-tanítvány viszonyban működtem. Iskolába jártam az Ökröshöz, a Besh o droM-hoz, Szakcsihoz, Krulik Zoltánhoz a Makámba, Kiss Ferenchez az Etnofonba, Nikola Parovhoz a Balkan Syndicate-be. A közös munka révén fejlődtem, és ez adott önbizalmat ahhoz, hogy megteremthessem a magam világát. Persze, megvolt ennek az ára. Amikor kiszálltam a Besh o droM-ból, az konfliktusokkal járt, de ma már újra a legnagyobb boldogság, ha felkérnek, és a Tortapapírt vagy a Pipást énekelhetem a koncertjeiken. Nemcsak a zenéhez való viszonyulásomat határozták meg ezek az együttesek, hanem a világhoz való hozzáállásomat és az értékrendemet is. Folyamatosan úton voltunk, és közben rengeteget beszélgettünk. Mindenki mondta a magáét, és hozta a könyveit, az élményeit. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy ehhez a nagy családhoz tartozom.

MN: A Fújnak a fellegek autentikus népzene, amit a Besh o droM-mal műveltél, az világzene. A tradicionális hangvételhez való visszatérés nincs ellentmondásban a saját világgal?

SZÁ: Mindig is nagy kérdés volt számomra, hogy csináljak-e népzenei lemezt, hogy van-e létjogosultsága. És a felkérésekre mindig nemet mondtam, mert féltem a mesterművekhez való viszonyítástól, és attól is, hogy egy reprodukcióban nem igazán tudom megfogalmazni magamat. De most egy komoly odafigyelést igénylő népzenei anyag rögzítése progresszívebb dolognak tűnt, mintha valami újjal kísérleteznék. Visszatérni a gyökerekhez, és megnézni azokat a maguk nyerseségében, inkább „rock ’n’ roll” a számomra, mint gitárral elénekelni egy népdalt. Nagyon sokat tanultam ebből a felvételből magamról és a népzenéhez való viszonyomról. Az egyik legkomolyabb dilemma az volt: hogyan maradhatok hiteles és stílusos, anélkül, hogy kopíroznék? Aki népzenével foglalkozik, annak ez fontos eszköze, csak hát visszaüthet, mert aki csak kopíroz, az elveszíti az egyéniségét, és nem tud szívből énekelni. Miután visszahallgattam a felvételeket, rájöttem, hogy némelyiket újra kell vennem. Mert bármit is kívánnak a minták vagy az elvárások, nekem adott esetben finomabban vagy lassabban vagy kevésbé díszítetten kell énekelnem, hogy a magaménak érezzem. Ilyen volt például a széki zene.

MN: Készítettél gyereklemezt, pop-, jazz- és sanzonalbumot. Ezekben nagyobb biztonságérzettel mozogtál? Mennyire tudtál velük azonosulni?

SZÁ: Valamennyi belső indíttatásból, őszinte vágyból jött létre. A gyerekműsorunk lett a legéletképesebb, most már tizennégy éve működik. Szerencsés időben kezdtük, még nem volt ennyi „gyerekzenekar” a palettán. De az igazi újdonság abban rejlett, hogy a gyerekek számára ugyanolyan hangulatú bulit igyekeztem csinálni, mint amilyen a Besh o droM-koncerteké volt, de úgy, hogy közben józan és tudatos maradtam. Új hangot keltett az is, hogy jazz-zenészekkel kezdtem dolgozni. Világzenét játszunk, és egyebek közt cigány nyelven kezdtem el énekelni, amit a gyerekek többsége nem ismert addig. A zenészek pedig olyan hangszeres szólókat mutatnak be, amelyek a szüleik számára is élvezhetők. Nem arra törekszünk, hogy kizárólag gyerekeknek készítsünk lemezt, hanem hogy a saját örömünkre alkossunk olyan zenét, amit érdemes megmutatni a gyerekeknek. És ehhez olyan ragyogó szólisták járultak-járulnak hozzá, mint Dés András, Ravi Shankar tanítványa, Szalai Péter, illetve Lamm Dávid, Fenyvesi Márton, Csókás Zsolt és Kovács Zoltán, Bacsó Kristóf és Rohmann Ditta. Feltehetően mindettől nagy löketet kapott ez a produkció.

MN: A Szájról szájra épp ilyen sikeres lehetett volna, ha nem korlátozzátok egyetlen albumra. Miért hagytátok abba? Már csak azért is felmerül a kérdés, mert a Fújnak a fellegek egyik számában újra Palya Bea, Bognár Szilvia és Herczku Ágnes társaságában énekelsz.

SZÁ: Erre csak azt mondhatom, hogy nem miattam szűnt meg, és ezek szerint ennyi volt.

MN: Kár. És a következő lépés?

SZÁ: Elmegyek három hónapra. Arra vágyom, hogy eltávolodjak a hétköznapoktól, és rálássak arra, hogy mit csináltam eddig, és ha kell, megújítsam a működésem. Ez a három hónap az elvonulásról és a műhelymunkáról fog szólni, de közben egy pékségben dolgozom majd Badacsony mellett. Most erre van a legnagyobb szükségem. Mert bármily szabadon létezhet is egy zenész, mégiscsak egy ipar keretein belül működik, a folyamatos teljesítmény kényszerében, és arra készen, hogy nap mint nap kiálljon emberek százai elé. Ehhez most nélkülözhetetlennek érzek egy kis csendet. Aztán majd meglátjuk, hogy mit tudok belőle kihozni.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.