Lemez

Gyöngybetűkkel

Lee Ranaldo: Between The Times And The Tides

  • Greff András
  • 2012. április 1.

Zene

A klasszikus dalforma mágneses vonzásának kevesen tudnak úgy ellenállni, ahogy azt Lee Ranaldo tette egészen mostanáig. Persze nem a Sonic Youth tagjaként, hiszen a New York-i noise rock méltóságok elmúlt húsz éve másról sem szólt, mint a felettébb magabiztos átevezésről az avantgárd vadul burjánzó partjaitól a szabályosabb struktúrák hullámos homokfenekű öbleibe. Szólóművészként azonban Ranaldo első saját anyaga, az 1987-es From Here To Infinity óta következetesen kitartott a sistergően elektromos zajfelhők, a kábító drone, a konceptművészek által ihletett vagy velük összeszövetkezve létrehozott szertelen performanszok, a fellógatott, csavarhúzóval, dobverővel és egyéb tárgyakkal megkínzott, hajópadlón és vaslemezeken sikítósra csiszolt, kisülésig gerjesztett és perverz kéjjel széthangolt gitárok mellett. Ilyen előzmények után kevesen számíthattak arra, hogy a korosodását kizárólag egyre ezüstösebb hajával érzékelni engedő gitáros-énekes kilencedik munkája egy tökéletesen tradicionális, gyakorlatilag zaj- és disszonanciamentes rocklemez lesz - még ha az öntörvényűség és a folyamatos újkeresés logikájába voltaképp belefér is ez a gesztus.


Fotó: Stefano Giovanni

Mindenesetre ha maga a fordulat (amiben talán annak is szerepe van, hogy Kim Gordon és Thurston Moore válása miatt a Sonic Youth számára valószínűleg már csak a harmincéves pályafutás lezárásának aktusa maradt) meglepő is, a Between The Times... dalainak magas minősége már sokkal kevésbé nevezhető annak, hiszen Ranaldo a nyilvánvaló zajmánia mellett közismerten erős dallamérzék birtokosa is, amit nem csak az utóbbi évek klasszicizálóbb SY-albumain sikerült bizonyítania - a 92-es 100% kislemez B oldalaként kihozott száma, a Genetic például csont nélkül a vaskos SY-katalógus legslágeresebb tételének mondható.

A Jim O'Rourke-kal készített kifinomult Sonic Youth-albumok (főleg a Murray Street), a kései Wilco és a 80-as évek college rockja által körbezárt zenei világban megalkotott számokban hangszereik igazi mesterei kísérik Ranaldót (a csodagitáros Nels Cline szinte mindenütt jelen van, de feltűnik például a dzsesszbillentyűs John Medeski is), annyira hivalkodásmentesen, amennyire csak az igazán nagy formátumok képesek. Mert legyen szó akár keserédes középtempós indie rockról (Off The Wall, Lost), a diszkrét pszichedélia és a gyöngéd alt-country között hullámzó finomságról (Fire Island) vagy egy Beatles-klasszikus intelligens továbbgombolyításáról (Tomorrow Never Comes), az összes játékos - a főszereplővel az élen - lázadozás nélkül aláveti magát a dalközpontúság vezérparancsának - ugyanakkor annyi ötletes apróságot szórnak szét a lemezen (itt egy érdekesen hurkolódó dupla szólót, ott egy zsongító steelgitársimítást vagy orgonabetétet), amennyi szavatolni tud a figyelem hosszú távú fenntartásáért is. Ugyanabból a hagyományból, amiből a múlt heti számunkban tárgyalt lemezén a The Men fiatalosan eksztatikus vadulásokat kevert ki, Lee Ranaldo érett, elegáns és bölcs zenét hozott létre - ami ha részben más közönségnek szól is, végeredményben ugyanazt sugallja: az újítások korszakának alkonyán búsulni kár, ha a tradíció ilyen szépen is továbbírható.

Matador/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.