A klasszikus dalforma mágneses vonzásának kevesen tudnak úgy ellenállni, ahogy azt Lee Ranaldo tette egészen mostanáig. Persze nem a Sonic Youth tagjaként, hiszen a New York-i noise rock méltóságok elmúlt húsz éve másról sem szólt, mint a felettébb magabiztos átevezésről az avantgárd vadul burjánzó partjaitól a szabályosabb struktúrák hullámos homokfenekű öbleibe. Szólóművészként azonban Ranaldo első saját anyaga, az 1987-es From Here To Infinity óta következetesen kitartott a sistergően elektromos zajfelhők, a kábító drone, a konceptművészek által ihletett vagy velük összeszövetkezve létrehozott szertelen performanszok, a fellógatott, csavarhúzóval, dobverővel és egyéb tárgyakkal megkínzott, hajópadlón és vaslemezeken sikítósra csiszolt, kisülésig gerjesztett és perverz kéjjel széthangolt gitárok mellett. Ilyen előzmények után kevesen számíthattak arra, hogy a korosodását kizárólag egyre ezüstösebb hajával érzékelni engedő gitáros-énekes kilencedik munkája egy tökéletesen tradicionális, gyakorlatilag zaj- és disszonanciamentes rocklemez lesz - még ha az öntörvényűség és a folyamatos újkeresés logikájába voltaképp belefér is ez a gesztus.
Fotó: Stefano Giovanni
Mindenesetre ha maga a fordulat (amiben talán annak is szerepe van, hogy Kim Gordon és Thurston Moore válása miatt a Sonic Youth számára valószínűleg már csak a harmincéves pályafutás lezárásának aktusa maradt) meglepő is, a Between The Times... dalainak magas minősége már sokkal kevésbé nevezhető annak, hiszen Ranaldo a nyilvánvaló zajmánia mellett közismerten erős dallamérzék birtokosa is, amit nem csak az utóbbi évek klasszicizálóbb SY-albumain sikerült bizonyítania - a 92-es 100% kislemez B oldalaként kihozott száma, a Genetic például csont nélkül a vaskos SY-katalógus legslágeresebb tételének mondható.
A Jim O'Rourke-kal készített kifinomult Sonic Youth-albumok (főleg a Murray Street), a kései Wilco és a 80-as évek college rockja által körbezárt zenei világban megalkotott számokban hangszereik igazi mesterei kísérik Ranaldót (a csodagitáros Nels Cline szinte mindenütt jelen van, de feltűnik például a dzsesszbillentyűs John Medeski is), annyira hivalkodásmentesen, amennyire csak az igazán nagy formátumok képesek. Mert legyen szó akár keserédes középtempós indie rockról (Off The Wall, Lost), a diszkrét pszichedélia és a gyöngéd alt-country között hullámzó finomságról (Fire Island) vagy egy Beatles-klasszikus intelligens továbbgombolyításáról (Tomorrow Never Comes), az összes játékos - a főszereplővel az élen - lázadozás nélkül aláveti magát a dalközpontúság vezérparancsának - ugyanakkor annyi ötletes apróságot szórnak szét a lemezen (itt egy érdekesen hurkolódó dupla szólót, ott egy zsongító steelgitársimítást vagy orgonabetétet), amennyi szavatolni tud a figyelem hosszú távú fenntartásáért is. Ugyanabból a hagyományból, amiből a múlt heti számunkban tárgyalt lemezén a The Men fiatalosan eksztatikus vadulásokat kevert ki, Lee Ranaldo érett, elegáns és bölcs zenét hozott létre - ami ha részben más közönségnek szól is, végeredményben ugyanazt sugallja: az újítások korszakának alkonyán búsulni kár, ha a tradíció ilyen szépen is továbbírható.
Matador/Neon Music, 2012
