Lemez

Gyöngybetűkkel

Lee Ranaldo: Between The Times And The Tides

  • Greff András
  • 2012. április 1.

Zene

A klasszikus dalforma mágneses vonzásának kevesen tudnak úgy ellenállni, ahogy azt Lee Ranaldo tette egészen mostanáig. Persze nem a Sonic Youth tagjaként, hiszen a New York-i noise rock méltóságok elmúlt húsz éve másról sem szólt, mint a felettébb magabiztos átevezésről az avantgárd vadul burjánzó partjaitól a szabályosabb struktúrák hullámos homokfenekű öbleibe. Szólóművészként azonban Ranaldo első saját anyaga, az 1987-es From Here To Infinity óta következetesen kitartott a sistergően elektromos zajfelhők, a kábító drone, a konceptművészek által ihletett vagy velük összeszövetkezve létrehozott szertelen performanszok, a fellógatott, csavarhúzóval, dobverővel és egyéb tárgyakkal megkínzott, hajópadlón és vaslemezeken sikítósra csiszolt, kisülésig gerjesztett és perverz kéjjel széthangolt gitárok mellett. Ilyen előzmények után kevesen számíthattak arra, hogy a korosodását kizárólag egyre ezüstösebb hajával érzékelni engedő gitáros-énekes kilencedik munkája egy tökéletesen tradicionális, gyakorlatilag zaj- és disszonanciamentes rocklemez lesz - még ha az öntörvényűség és a folyamatos újkeresés logikájába voltaképp belefér is ez a gesztus.


Fotó: Stefano Giovanni

Mindenesetre ha maga a fordulat (amiben talán annak is szerepe van, hogy Kim Gordon és Thurston Moore válása miatt a Sonic Youth számára valószínűleg már csak a harmincéves pályafutás lezárásának aktusa maradt) meglepő is, a Between The Times... dalainak magas minősége már sokkal kevésbé nevezhető annak, hiszen Ranaldo a nyilvánvaló zajmánia mellett közismerten erős dallamérzék birtokosa is, amit nem csak az utóbbi évek klasszicizálóbb SY-albumain sikerült bizonyítania - a 92-es 100% kislemez B oldalaként kihozott száma, a Genetic például csont nélkül a vaskos SY-katalógus legslágeresebb tételének mondható.

A Jim O'Rourke-kal készített kifinomult Sonic Youth-albumok (főleg a Murray Street), a kései Wilco és a 80-as évek college rockja által körbezárt zenei világban megalkotott számokban hangszereik igazi mesterei kísérik Ranaldót (a csodagitáros Nels Cline szinte mindenütt jelen van, de feltűnik például a dzsesszbillentyűs John Medeski is), annyira hivalkodásmentesen, amennyire csak az igazán nagy formátumok képesek. Mert legyen szó akár keserédes középtempós indie rockról (Off The Wall, Lost), a diszkrét pszichedélia és a gyöngéd alt-country között hullámzó finomságról (Fire Island) vagy egy Beatles-klasszikus intelligens továbbgombolyításáról (Tomorrow Never Comes), az összes játékos - a főszereplővel az élen - lázadozás nélkül aláveti magát a dalközpontúság vezérparancsának - ugyanakkor annyi ötletes apróságot szórnak szét a lemezen (itt egy érdekesen hurkolódó dupla szólót, ott egy zsongító steelgitársimítást vagy orgonabetétet), amennyi szavatolni tud a figyelem hosszú távú fenntartásáért is. Ugyanabból a hagyományból, amiből a múlt heti számunkban tárgyalt lemezén a The Men fiatalosan eksztatikus vadulásokat kevert ki, Lee Ranaldo érett, elegáns és bölcs zenét hozott létre - ami ha részben más közönségnek szól is, végeredményben ugyanazt sugallja: az újítások korszakának alkonyán búsulni kár, ha a tradíció ilyen szépen is továbbírható.

Matador/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.