Magyar Narancs: Tulajdonképpen mit jelent az, hogy valaki Wagner-tenor? Nagy hangot, állóképességet, bizonyos lelkiállapotot?
Christian Franz: Mindezt együtt. De túl nagy ügyet csinálnak belőle, és sok a tévedés ezzel kapcsolatban. Kis hanggal persze nem lehet Wagnert énekelni, de halkan igen, különösen itt, a Müpában, ahol ezt hallani is lehet. Azonban nemcsak Wagnerhez kell hangerő, Berlioz A trójaiakját végigénekelni is óriási teljesítmény, és hát az Aida Radamesének szólama sem könnyű. A legtöbb énekes, impresszárió, rajongó számára az a legfontosabb, hogy a hang „szépen” szóljon, ami viszont gyakran értelmetlen és unalmas, és amit a komponisták egész biztosan nem akartak. Ők hitelességre törekedtek. Verdinek állítólag kifejezetten az volt a szándéka, hogy Lady Macbeth csúnyán énekeljen.
MN: Árt a hangnak az a megerőltetés, amit Wagner zenéje jelent?
CF: Sok mindentől függ. Mindenesetre az úgynevezett Wagner-énekest nem szabadna Wagner-szerepekre redukálni, mindenfélét kellene énekelnie a fachjában. Az lehet káros, ha a hang állandóan egyfajta megterhelésnek van kitéve, az izmok, a hangszálak belemerevednek egyetlen stílusba. És persze van egy téveszme, miszerint Wagnernél folyton üvölteni kell. Igaz, át kell énekelni a zenekart, és az nem mindig egyszerű, de tudni kell schubertesen is énekelni – Schubert és Wagner testvérek!
MN: A Budapesti Wagner-napokon az évek során nemcsak a Ringben énekelt, emlékezetes Parsifal- és Trisztán-alakításai is voltak. Az emberek ezt a két figurát általában a Jonas Kaufmann-típusú, szép, fiatal hősnek képzelik el, ön viszont nem ilyen, de amikor megjelenik a színpadon, azonnal elhisszük Parsifalját és Trisztánját.
CF: Mert ezek nem hősök, hanem esendő emberek, és ezt kell megmutatni. Ehhez először is meg kell érteni a figurát, honnan jön, mit csinál, miért, hová fejlődik. A legtöbb énekesnek csak az a fontos, hogy szépen és hangosan énekeljen. Az is igaz, hogy egyre kevesebb idő jut a szerep mélyebb elsajátítására, a próbákra, beszélgetésekre, értelmezésekre. És akkor ott van még a kettős vezetés, a rendező vagy a karmester elsőbbségének problémája. Kis túlzással azt mondanám, az dönt, aki híresebb. És hát minden operára, de a Wagneréire különösen rá lehet erőltetni a legkülönbözőbb rendezői elképzeléseket.
MN: Azért vannak jó élményei Wagner-rendezőkkel?
CF: Ott van például a kanadai François Girard. Valószínűleg sokan felszisszennek, ha azt mondom, a 89 éves Otto Schenk rendkívül modern rendező. Vagy a 84 éves Harry Kupfer, akivel Tokióban csináltunk egy Parsifalt. Élvezet volt látni, milyen intenzitással dolgozott.
MN: A budapesti Ring-produkcióban kezdettől fogva részt vett. Az operából több tucat rendezés készült már. Milyen az itteni?
CF: Eleinte szinte nem is nagyon volt szó rendezésről. Az énekesek frakkban-estélyiben ülnek-állnak a színpadon, mögöttük néha táncolnak, videókat vetítenek, bábuk jelennek meg. Mi, énekesek kezdtük egyre inkább kialakítani a játékot, abból a megfontolásból kiindulva, hogy aki a színpadon van, nem a szólamára váró énekes, hanem az adott dráma figurája.
MN: Volna értelme a Ringet koncertszerűen előadni, ahogyan ma nem egy operával megteszik?
CF: Nem, az nem megy. De bármilyen előadásról van szó, az emberi interakció, a kapcsolatok és érzelmek megjelenítése a lényeg.
MN: Az évek során változott, fejlődött az elképzelése a szerepeiről?
CF: Az ember folyton fejlődik, így a munkája is. Fischer Ádám ebben igazi partner. Logét például lehet úgy játszani, hogy ne legyen minden ironikus. Fontos volna az énekesképzésben, hogy a növendékek egy ária vagy dal előadásához képzeljenek el minél több felfogást: szomorút, vidámat, elgondolkodót, ironikusat, és énekeljék úgy, hogy a különbség érzékelhető legyen. Manapság túlságosan nagy súlyt helyeznek a perfekcióra, részben az időhiány miatt is: ahol piano van, ott halkan kell énekelni, ahol forte, ott erősen, és nem hagynak időt arra, hogy az énekesek megértsék, miért van ott piano vagy forte. Az énekes játéka ráadásul a partnereitől is függ. Ez lehet dühítően akadályozó vagy éppen nagyon inspiráló, gazdag forrása is a fejlődésnek.
MN: Vannak kivételesen hosszú pályák, Plácido Domingóé, Matti Salminené, Edita Gruberováé. Van erre valami recept?
CF: Nem hiszem. Sok minden függ a menedzsertől, akinek nemcsak jól kell eladnia az énekest, hanem vigyáznia is kell rá. Ami nem könnyű, mert ma a minél gyorsabb siker a lényeg, állandóan szem előtt kell lenni. De a szerencse is sokat számít, na meg az életmód.
MN: Ha jól tudom, önnek gyerekkora óta asztmája van. Ez nem a legelőnyösebb egy énekes számára.
CF: Meg kell tanulni a betegségeinkkel együtt élni. Vannak, akik annak ellenére vagy éppen azért űznek bizonyos sportokat, hogy legyőzzék a légzési nehézségüket. Nálam olyan erős volt az éneklési vágy, hogy a fejem irányított: Ha nem kapsz levegőt, lélegezz! Persze minden lehetséges gyógymódot kipróbáltam, de tulajdonképpen csak én tudok magamon segíteni. Megtanultam úgy kilélegezni, hogy ne maradjon levegő a hörgőkben. Kifejlődtek az ehhez szükséges izmaim. Sokat beszélgettem olyanokkal, akiknek hasonló problémáik vannak, az is sokat segített.
MN: Egyébként mit tesz a hangjáért?
CF: Beteges kisfiú voltam, a szüleim puszta jó szándékból semmi sportot nem engedtek, még úszni sem tudok. Ma már késő lenne elkezdeni sportolni. De a természetben, a szabad levegőn sétálni nagyon szeretek. Félig Helsinkiben élek, ott erre sok lehetőségem van. Szeretem hallgatni a csendet, nézni a fákat, a levelek mozgását.
MN: Énekel dalokat?
CF: Az úgynevezett dalestet, amikor az ember a zongora mellett áll frakkban-vigyázzban, nem szeretem. Ebben a műfajban eddig egyetlen régi álmomat váltottam valóra, Schubert Téli utazását. A ciklus igazi dráma, nagy lehetőségeket nyújt az előadó számára. Van néhány új ötletem is, amit szeretnék benne megvalósítani. Például lemegyek a közönség soraiba, leülök valaki mellé, hogy minél közvetlenebb, minél emberibb legyen az előadás.
