Semmi különös - nagyjából ez a tanulsága az idei Sziget első öt napjának. A lapzárta után következő eső legalább azt a dilemmát felveti: vajon hogyan birkóznak meg a sártengerrel az erősen intoxikált, alkalmanként belufizott szigetlakók?
A mértéktartó konzervativizmus és a diszkrét értékőrzés jegyében zajlik az idei Sziget fesztivál: a múlt jelentős eredményeit megszüntetve-megőrizve él tovább, ugyanakkor újabb keletű baromságokra valahogy már nem futja. A fesztiválon mind hangsúlyosabb a külhoni turisták jelenléte, ami mindenképpen üdvözlendő: a külföldi ugyanis, s ezt tapasztalatból mondhatom, kitűnő és lelkes közönség.
Tudjuk, nincs új a nap alatt, ezért azután, mintegy keretbe foglalva a történetet, kezdjük rögvest az érkezéssel. Elégedettségünket fejezhetjük ki, elvégre - dacára az általános közlekedési káosznak - a BKV ezúttal, kivételesen, nem bukta el a rárótt feladatot. A HÉV-szerelvények egyenletes ritmusban szállítják a megfelelő méretűre dekantált tömeget, s ha el is ment a vonat, rögvest jön a következő.
A bejárati motozás technikája, célja és a diszpreferált termékek skálája sem változott az évek során: az alkoholt, a baltát, a rugós kést és a kerti kapát általában elveszik - bár az őrök is nagyon jól tudják, hogy pusztán a szigetlátogatók jóindulatán múlik, mikor vélik úgy, hogy a régóta elnyert örök élet mellé csakis a láncfűrész lehet a megfelelő tartozék. A sziget geográfiája sem változott sokat a politoxikomán évek során: csupán a néhány évvel ezelőtti brutális áradás szabta át egy kissé a táj magánvaló jellegét. Amennyiben kiadós eső zúdul a Hajógyári-szigetnek nevezett hordalékhalomra - mint történt az a mostani fesztivál előtt -, úgy az a továbbiakban leküzdhetetlen szarszagot áraszt, hála a mélyben zajló anaerob bomlásnak. Az amúgy is intoxikált közönséget rendre meg-lepi, amikor az alapvetően mocsaras altalaj megmozdul a lába alatt (inog a láp), ám egy idő után, hála a szenvedélybetegek rutinszerű recepciójának, ez is elveszti a jelentőségét. Köszönhetően az előrehaladott mocsarasodásnak, ezúttal a porszennyezés sem veri ki a biztosítékot. Mire pedig már irritálóvá válhatna - éppen cikkünk születésével egy időben -, érkezik egy kiadós esővel párosuló hidegfront, a sárdagonyázni vágyó PVC-punkok és varacskos rockerek legnagyobb örömére. Ha már a pornál tartunk: ne felejtsük el, hogy számos sorstársunknak a Sziget jelenti az allergiaszezon takonnyal-nyállal terhes kezdetét. Jól jellemzi az egész idei, dobbal verebet típusú irtási/kaszálási hisztéria hatékonyságát, hogy még a Sziget közvetlen környezetéből sem sikerült eliminálni a parlagfüvet, szerencsére belül, a fesztivál területén a b. közönség megteszi, mi tőle telik, s a növényi élet egyéb formáival együtt idővel a parlagfüvet is írmagostul kitapossa.
A Sziget vendéglátói látnivalóan súlyt helyeztek arra is, hogy ne érje csalódás a szigetre látogató perverz gasztroturistákat. A kínálat szemrevételezése során azt is figylembe kell vennünk, hogy a napi betevőnek mintegy igazodnia kell a sajátos fogyasztási szerkezethez: kilenc korsó speciális Sziget-sör bedöntése után amúgy sem volna értelme egy búzacsírában gazdag biovacsorának. Zsiradék kell a szervezetnek mindenáron: rövid távon tán egy jó kis olajtól csöpögő, tejfölös-sajtos-fokhagymás lángossal is beéri, ám idővel diadalmaskodnak az emberhez méltatlan, alantas vágyak, s előkerülnek a saslik-flekken-kebab-kolbász tengelyekkel definiált négydimenziós koordináta-rendszerben értelmezhető állati fehérje- (és zsiradék-) források. Csalódni bennük szinte lehetetlen: mindenki tudja, hogy nem a Gundelba ment vacsorázni, a folyamatos ivás pedig (ez a régi disznótorok egyik fontos tanulsága) amúgy is torzítja az ízlelőbimbók jelzéseit. Az étel persze mindig csak kísérő lehet a többnyire legális tudatmódosítók mellé: mennyiségben továbbra is az elronthatatlan minőségű, nyilván speciális érlelésű Sziget-sör vezet, de az egyéb szeszes italok rajongói sem maradnak hoppon, erre garancia a Présház nevű tradicionális borozó vagy a számos pálinkaház jelenléte. A droghelyzet, mondanunk sem kell, változatlan, aki akar, továbbra is azt vesz magához, ami csak a csövön kifér, az viszont biztosan csak aljas rágalom, hogy némely helyszín mellett még a telibe vizelt bokroknak is orrfacsaró amfetaminszaga volna. Jelentős újdonság, hogy a nagy szabadtéri (továbbá beltéri) partik haladó hagyománya, a lufizás immár a Szigetet sem kerülhette el. Mikor az amúgy is motorikus zavarokkal megvert droidokkal teli fősétányon meglátjuk a fejenként hat-hét kéjgázos ballonnal felszerelt, nagyjából leírhatatlan, a debilitás és az angyali eufória jegyeit egyszerre arcukon viselő fiatalokat, már tudjuk: kiütéssel győzött a nevetőgáz (N2O-O2 keverék), mely kivételesen pontosan teszi lehetővé a szigeti valóság pontos és méretarányos észlelését. A torzult, de legalábbis módosult tudatállapotok persze gyökeresen felforgatják a fogyasztói preferenciákat is: továbbra is számosan viselnek ocsmány plüssállatot a fejükön. Ám idén látnivalóan a felfújható, majd vállra akasztható műanyag gitár a sláger, melyet bármikor elővehet gazdája, ha léggitározni támad kedve. A megvásárolható ruhadarabok terén további differenciálódást észlelünk, ráadásul, ahogy bővül és gazdagodik a kínálat, idővel nő azok száma is, akik a kötelező butulás mellett jórészt butikolni járnak ide. Továbbra is hódít a radikális mellérendelés: a jobbos/nacionalista, a balos/anarchopunk és az ideológiasemleges Totenkopf-mintás/sátánista szubkultúrák rekvizítumai sokszor egy árustól, mintegy egymás mellől szerezhetők be. A szolgáltatások közül úttörő jellege miatt mindenképpen ki kell még emelnünk a magyar nyelvi elsősegélysátort, ahol a Balassi Bálint Intézet munkatársai napi 12 órában próbálják legalább a magyar nyelv alapjait letömni a szerencsétlen külföldiek torkán - pedig néhány nap (sőt: óra) után már a nyelvünket törve és töredékesen beszélő honfitársaink is ideális alanyok lehetnének.
