A zenekar születését Fischer Iván személyes frusztrációjának köszönhetjük: elégedetlen volt saját karrierje alakulásával. Korai korszakában sorra vezényelte a világ legrangosabb zenekarait, és éppen ez segített rájönnie, hogy mást szeretne, mint amit mindenütt talál. Ahogy ő nevezi, "reformzenekart" akart. Olyat, ahol a muzsikálás nem pusztán professzionálisan kivitelezett munka, hanem kreatív, boldogságot adó folyamat. Hogy ez pontosan hogyan működjön (és hogyan ne), annak aprólékos kidolgozásával-elképzelésével öt-hat évet eltöltött,
szállodai szobákban
jegyezgetve föl, milyen legyen leendő zenekarában például a munkamennyiség, a karmester-muzsikus viszony, a próbarend, a muzsikusok kommunikációja stb., hogy teljesüljön két alapvető célja: megosztani az örömet a közönséggel, éspedig egy lelkes, kreatív családként működő zenekar által. Hogy ez a zenekar hol jöjjön létre, azt a történelmi véletlen döntötte el: a 80-as évek elején nem Londonban vagy Chicagóban, hanem Magyarországon volt érezhető, hogy az emberek - a muzsikusok is - szomjaznak az újra, és megvolt bennük a mozgósítható kreatív energia.
1983-ban Fischer Iván és Kocsis Zoltán megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart (a zenekartól 1998-ban távozó Kocsis és Fischer konfliktusáról, illetve a zenekar és a főváros akkori viszonyáról lásd régi cikkünket: Kettősverseny, 1998. március 26. - a szerk.). A zenekar első éveit Fischer ma "tévelygésnek" látja, amikor a nagy összefogás eszméje alapján megalakuló zenekarban azzal szembesült, hogy ott is létrejött a magyar zenei életre szerinte ma is jellemző kettősség az elefántcsonttoronyban zenélő "igényes elit" és az odalent güriző muzsikustömeg között. Visszatért tehát az eredeti elképzeléséhez: olyan zenekara legyen, ahol mindenki egyaránt fontosnak érzi magát, és felszabadul a kreativitása. Azóta működik - természetes cserélődésekkel - ez a csapat, a maguk által létrehozott és fenntartott professzionális és érzelmi védettségben: a kinti viharok nemigen érintik a belső hangulatot és munkát. A speciális belső hangulattal működő zenekar létrehozása mellett a másik cél - akkor és ma - egy adott közönség igényeinek szolgálata. Fischer kifejezetten kerüli a "megszerettetni, népszerűsíteni, nevelni" szavakat. Örömben, "felemelő zenei élményben" akarja részesíteni a közönséget, öttől kilencvenévesig. Abban hisz, hogy a jó zene iránti igény mindenkivel együtt születik, tehát nem a meglévő, megfogalmazott igényeket követi, hanem "röntgenszemmel" látja meg, mi az, ami jó az adott közönségnek. Hogy ez mennyire hatékony, arra elvitathatatlan bizonyíték a Fesztiválzenekar teljesítménye: évek óta három egymás utáni napon képesek megtölteni akár a Müpát is, ugyanazzal a műsorral, azonos fellépőkkel.
Fischer díjainak, kitüntetéseinek, elismeréseinek felsorolására a helyszűke nem ad lehetőséget, de zenekara is - melyet 2008-ban vezető zenekritikusok a világ tíz legjobb zenekara közé választottak - sorra kapja a kiváló bírálatokat és a meghívásokat (pedig zenekart utaztatni költséges dolog). A karmester szerint a külföldi fellépések lényeges célja és hozadéka az "örömszerzés" mellett a folyamatos megmérettetés - "olyan ez, mint az Európa-kupa" -, amely nélkül elkényelmesedne a zenekar, és hamis képzetekbe is ringatná magát. A legrangosabb helyszíneken kiérdemelt tapsok pedig "örömhormonok, amelyekkel tömni kell egy zenekart". A zenekari tagoknak itthon sincs esélyük az eltunyulásra - a szerződéseket a muzsikusokkal két évre kötik, és nem automatikusan újítják meg, a zenekaron belüli feladatok pedig folyton változnak: aki ma az ötödik pultnál hegedül, az a következő koncerten a koncertmester mellett ül, vagy fordítva. Egy évenként megrendezett belső hangszeres verseny győztese kap egy nyilvános koncertet, és sok egyéb lehetőség is van a folyamatos fejlődésre, ami nélkül senki nem maradhat sokáig a zenekar tagja. A muzsikusok módot kapnak az ötleteik megvalósítására is, és a saját projektjeikért vállalt felelősség mindig ösztönöz. A szerződésben biztosított, illetve elvárt munka mellett a zenészek máshol is zenélnek, kamaraegyüttesekben vagy akár külföldön is.
A zenekar nem hajlik szélsőségekre, nem specializálódik, de a klasszikus repertoáron belül kitűnik innovatív műsoralakításával. A februári "maratonok" során a Müpa különböző helyszínein reggel 10-től este 10-ig egyetlen szerző műveit játsszák. A legkiválóbb szólistákat és karmestereket tudják vendégszereplésre meghívni, és más izgalmas együttműködéseket is létrehoznak muzsikusokkal vagy egyéb művészeti csoportokkal. Legutóbb Fischer Iván szerzői estjén (mely ezúttal a Millenáris Teátrumát töltötte meg háromszor) bizonyították nyitottságukat, sokszínűségüket. A kortárs zene nem hiányzik a BFZ palettájáról, a zenekar rendszeresen rendel is műveket zeneszerzőktől, de a 20. század második felének zenéjével a karmesternek fenntartásai vannak. Nem szeret "olyan ételt feltálalni, amit a közönség nem eszik szívesen", azaz nem jó az a zeneszerzés, amely nem vesz tudomást a befogadó közönségről.
A távolabbi jövőbe tekintve már most érzékelhető a veszély: honnan lesz megfelelő utánpótlás? A zenekar muzsikusai még azokból a generációkból származnak, amelyek tagjai nem a számítógéppel, hanem gyakorlással töltötték az idejüket; a gyakorlás semmivel nem váltható ki, s a zenekar technikai felkészültségben sem köthet kompromisszumot. Érdekes - bár még nem sürgető - kérdés magának az alapító-karmesternek az utódlása. Maga Fischer mondja és tapasztalja, hogy egy alapító-karmester egyszerre
"áldás és átok"
lehet, és ez alól önmagát sem tartja kivételnek. Noha sokan mások is vezénylik a zenekart, asszisztensek is dolgoznak nála, egy életmű - legyen az zenekar, üveggyár vagy bármi - átadása-folytatása olyan sokágú és érzékeny kérdés, aminek jó megoldásáról neki sincs még pontos elképzelése. Addig, elviekben legalábbis, már eljutott, hogy egy Fischer Iván nélküli majdani Fesztiválzenekarnak már másnak kell lennie, mint a mostaninak. Az évek során egyre jobban delegálta az ezernyi menedzsmentfeladatot, bár saját bevallása szerint ezekben is tűnhet néha még control freaknek - de a zenekar minden részlete magán viseli az ő keze nyomát, s ezért különösen nehéz szó nélkül hagyni, amikor valami másképp megy, mint ahogyan ő maga elképzelte és igényli. De ötletek már egyre nagyobb számban jönnek a BFZ munkatársaitól vagy a zenekar tagjaitól: például a kakaókoncertek újításai, a kastélykoncertek meg a kortárs kamaraművek sorozata, vagy éppen a már többször fellépett barokk zenei "szekció".
Nemcsak a muzsikusok utánpótlása lesz kihívás, hanem a közönségé is; minden komolyabb zenei intézmény foglalkozik a gyerekek és fiatalok megszólításával. A BFZ Midnight Music koncertjei az átlagfiatal számára a koncertteremnél otthonosabb helyszínekre viszi el a komolyzenét; de a zenekar Critical Mass alkalmával is adott "lépcsőkoncertet" a Szépművészeti Múzeum előtt. A zenekar egyik tagjától származott az idén másodszor, fiatalok számára meghirdetett Lásd, amit hallasz c. pályázat ötlete: adott zenedarabra készített filmmel lehet pályázni, s a díjnyertes elkísérheti a zenekart egy turnéra.
Magyarországon az is különlegesnek számít, hogy sem Fischer Iván, sem zenekara nem vált közvetlen politikai vagy netán durva személyes támadások céltáblájává. A Budapest Pride fesztivál megnyitóján elhangzott mondatával - "Nincs semmi baj a heteroszexuálisokkal, amíg nem akarják saját életmódjukat rákényszeríteni másokra" - a karmester a homofóbok ellen fordította saját abszurditásukat. Fischer sem politikai nézeteiből, sem zsidóságából nem csinál titkot, és számos emberjogi vagy kultúrpolitikai kérdésben világos véleményt nyilvánít, hírneve azonban mindeddig nemcsak megvédte, hanem a politika elismerését és anyagi támogatását is biztosította zenekarának.
A társadalmi tudatosság egyéb formái sem hiányoznak a zenekar arculatából. A Fesztiválzenekar bekopog című akció keretében, ha valahol koncerteznek, kisebb együtteseik elmennek a zeneiskolába, kórházba, az öregek otthonába, a postára, egyéb közösségi helyekre, hogy azok is zenéhez jussanak, akik nem tudnak eljönni a koncertjeikre. Ebbe a sorba illeszkednek az iskolákban, tornatermekben előadott gyerekoperák is.
Körner Tamás csaknem két évtizedig menedzselte a zenekart - már akkor, amikor a menedzselés a kultúrában inkább szitokszónak számított, ha ismerték egyáltalán. Az akkoriban újszerű működést ki kellett találni; Körner alkalmazta például először a direkt marketinget - a fogyasztók személyes megszólítását -, ami nagyban hozzájárult a stabil és hűséges közönség kialakításához. A zenekar 1992-ben vált állandó együttessé, amikor a főváros magára vállalta a zenekar bérköltségeit; a többi pénzt a zenekarnak kellett előteremtenie (ez hozzávetőlegesen fele-fele arányt jelentett). A sikerhez a Budapest Bank jelentősen hozzájárult. A zenekar finanszírozásának mai struktúrája egyedülállónak mondható: a költségvetésüknek - amely tavaly 2,2 milliárd forint volt - mindössze 40 százaléka jön állami (fővárosi és minisztériumi) forrásból; a szponzoráció 30 százalékot tesz ki, ami európai viszonylatban is kiemelkedő, és rácáfol arra, hogy Magyarországon alig lehet szponzort találni; a maradék 30 százalék a turnékból és a jegyeladásokból származik.
Stefan Englert másfél éve vette át Körner Tamástól a BFZ igazgatói feladatait; nemzetközi tapasztalatával is visszaigazolja az együttes "reform" jellegét. A zenekar tagjai nem egyszerűen hangszerjátékosok, hanem művészek, akik felelősséget éreznek a zenekar teljesítményéért. Az együttesen belül termékeny a művészi kommunikáció, a karmester nemcsak nyitott a muzsikusai gondolataira és meglátásaira, de el is várja, hogy minden zenész aktív alakítója legyen az együttes produkciójának. A működés a német zenekarokhoz képest sokkal kevésbé strukturált és szabályozott, viszont sokkal
spontánabb, lelkesebb
és elkötelezettebb. Az attitűd más - nem kilenctől ötig dolgoznak, hanem feladatokat végeznek el, beszélnek meg, sőt találnak ki. Az igazgatót az is kellemesen lepte meg, hogy az együttes tagjai barátságosak egymással, miközben sok zenekarban gyakori a feszült, akár ellenséges viszony ("egy nyolcvan-száz tagú együttes tonnányi konfliktust generál"). A helyettes igazgató, Erdődy Orsolya egyebek között a vidéki koncertekért és a zenekar oktatási tevékenységéért felelős. A zenekar tagjai rövid mesterkurzusokat tartanak vidéki zeneiskolákban, ami a zenekar tagjainak is jó feladat, és döntő zenei élményt jelenthet az azokon részt vevő zeneiskolásoknak. Erdődy feladata a kapcsolattartás is az állami és fővárosi partnerekkel.
A fizetések európai szinten is versenyképessé tétele, az oktatási és szociális programok bővítése és ehhez a források megtalálása: ezek a zenekar közeles céljai. A szakmai tervek között megtaláljuk a különféle nemzetközi kooperációk létrehozását, rezidens zenekarként való megjelenést a nemzetközi zenei világ különböző központjaiban, és persze a közönség állandó bővítését. A leendő közönségnek szól Fischer Iván születésnapi üzenete is: "Ne gondolják, hogy 'nem értenek' a komolyzenéhez. Csak jöjjenek el a koncertekre, és hagyják magukat hangulatba hozni."
