„Helyenként még a Süsü, a sárkány is tiszta Sabbath”

  • Soós Tamás
  • 2019. január 2.

Zene

Összeáll egy koncert erejéig a ’90-es évek kultikus zenekara, amely meghonosította Magyarországon a metálzene leglassúbb, legsúlyosabb válfaját, a doom metalt.

Január 4-én, a Barba Negrában lép fel a Mood, Füleki Sándor és Hegyi Kolos gitárosokkalal, Koltay Tamás dobossal a (nem is olyan) dicső múltról és nosztalgiabulik visszásságáró beszélgettünk.

Magyar Narancs: 1990-es évek, Magyarország. A rockzenészek a nyugatról beáramló trendeket igyekeznek levenni a HC-től a grunge-ig, a Mood viszont azzal válik kultikus zenekarrá, hogy a már akkor is anakronisztikusnak számító Black Sabbathig nyúltok vissza. Miért pont a Sabbathig?

Füleki Sándor: A Mood előtt Gáborral [Holdampf Gábor énekes – S. T.] agyas, pszichedelikus hardcore-t játszottunk a Leukémiában, de neki ez kicsit idegen terep volt. Amikor kiszálltunk, egyértelmű volt, hogy doom zenekart alapítunk. Megőrültünk az akkori doom bandákért, a Saint Vitusért vagy a Corrosion of Conformity Blind lemezéért, a Sabbathot pedig mindketten az anyatejjel szívtuk magunkba.

Hegyi Kolos: A Sabbath szinte mindenkire hatott a magyar rockzenészek közül, de legtöbben a rockot szedték ki belőle. Korál, P. Mobil, Bergendyék… helyenként még a Süsü, a sárkány is tiszta Sabbath. Az undergroundban viszont inkább a Paradise Lost-os, gótikus lassulások domináltak, ezért jelenthetett némi újdonságot itthon a zenénk.

MN: Tony Iommi, a Black Sabbath gitárosa egy munkahelyi balesetben elvesztette két ujjpercét, részben emiatt alakította ki műfajteremtő játékát. Ha nektek meg is maradt minden ujjatok, sajátos Mood-hangzás azért kiszaladt belőlük?

Füleki Sándor: Nem lehetett sajátos hangzásunk, mert nem szóltak elég jól a lemezeink. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy élőben gyalultunk, de ezt a megszólalást nem tudtuk átmenteni a stúdióba.

Hegyi Kolos: A Burning Slow demó volt az egyetlen, aminek szerettük a hangzását. Olyan típusú és korú erősítőket használtunk akkoriban, mint Iommi, csak distortion pedált kötöttünk elé a megfelelő torzítás miatt. Később nem sikerült reprodukálni ezt a hangzást. Se a megfelelő stúdiótechnika, se a szakembergárda nem volt meg hozzá itthon. Ma már vannak olyan hangmérnökök, például Hidasi Barnabás, akik értenek ahhoz, hogy kell egy ilyen anyagnak megszólalnia, de anno a Wombocosmic c. lemezünket inkább mi kevertük, annyira nem tudtak mit kezdeni velünk a stúdióban. A januári koncert előtt újravettük a Wombocosmic címadó dalát Barnával, és vele egyből megtaláltuk a hangzást, amit kerestünk.

Holdampf Gábor ének, Füleki Sándor gitár, Koltay Tamás dob, Hegyi Kolos gitár, Megyesi Balázs basszusgitár

Holdampf Gábor ének, Füleki Sándor gitár, Koltay Tamás dob, Hegyi Kolos gitár, Megyesi Balázs basszusgitár

 

Koltay Tamás: Szerintem egységes a Mood zenéje, de ha alaposan meghallgatod a lemezeinket, mindegyiken hallatszik az útkeresés. Az is, hogy épp melyik kedvencünk felé húztunk. A legelején Sabbath-, a Slow Downon Crowbar- és Down-, a Wombocosmicon Trouble-őrület volt.

Füleki Sándor: Az utolsó lemezünk, a The Fourth Ride of the Doomanoids pedig egy 70-es évekbeli saláta. Felszabadult, játékosabb lemez, de igazán a harmadikon, a Wombocosmicon találtuk meg magunkat. Az a legérettebb albumunk.

Koltay Tamás: Nekem mégis az első pár a kedvencem. Más a hangulatuk. A Glow Burn Scream, ami tulajdonképpen a Mood slágere lett, a legkevésbé moodos. Az egy heavy metal szám. Hiányzik belőle az a szellemiség, ami a ’90-es évek elején újdonságot jelentett Magyarországon. A lassú, sötét, gomolygó metálzene.

Füleki Sándor: Nem gitárosként, inkább dalszerzőként fejlődtünk sokat az évek során. Szoktam is mondani viccből Kolosnak, hogy mi nem is tudunk gitározni.

Hegyi Kolos: Abban az értelemben, hogy nem tudunk bármit eljátszani. A mi kezünkben csak az a zene szólal meg jól, ami belőlünk jön. Nem tudjuk, mit miért fogunk le a gitáron, csak érezzük, hogy ez kurva jó.

Füleki Sándor: Hadd romboljam tovább a mítoszunkat, ha van olyan egyáltalán. Mindkettőnknek meglehetősen szűkös a készlete, amiből dolgozunk. Akár a szólókat, akár a riffeket vesszük.

MN: Mégis kultikus lett a Füleki–Hegyi gitárduó.

Hegyi Kolos: A fő hatásaim a Trouble, a Judas Priest, a Slayer, csupa olyan zenekar, amelyben iszonyat jó gitárpárosok voltak. Együtt lélegeztek, és ezt nem lehet pótolni. A Judas Priestben ma is überzenélés folyik, de Tipton és Downing nélkül ez nem ugyanaz a zenekar. Mi is olyan gitárosokkal játszunk a Magma Rise-ban és a Wall of Sleepben [a Mood utódzenekaraiban – S.T.], akik sokkal profibbak nálunk, mégsincs meg az az érzés. Ha mi megfogunk egy harmóniát Sanyival, az egyben szól. Kiegészítjük egymást, mert a gitáros szocializációnk szempontjából meghatározó korszakban játszottunk együtt.

Füleki Sándor: Holott nem tudunk egyformán gitározni. Kolos játéka metálosabb és sietősebb, az enyém bluesosabb és visszahúzós. Ez összeférhetetlennek tűnik, mégis működik. Az a titka talán, hogy egyszerre sújtunk le. Jó az időzítésünk.

MN: A hangzás mellett a másik megosztó pont az ének volt a Mood életében.

Hegyi Kolos: Gábor szakmailag egész hibátlanul énekel, de furcsán képzi a hangokat. Ez valakinek vagy bejön, vagy nem. Néha minket is megoszt, de Gábor pótolhatatlan. Olyan, mint Ozzy a Black Sabbathban. Vele Sabbath a Sabbath.

MN: A doom még a metálon belül is rétegzene. Elértétek, amit ebben a műfajban el lehet?

Hegyi Kolos: Igen, de csak a saját kereteink között. Mindent magunk csináltunk a koncertszervezéstől a klipeken át a promócióig, pedig nem értettünk hozzá igazán. Kellett volna valaki, aki profin tolja a zenekart, és akkor léphettünk volna még egy szintet. De csoda akkor se történt volna.

Füleki Sándor: A Nevergreen valamivel többet elért nálunk, mert magyarul énekeltek, de nálunk ez fel se merült.

Hegyi Kolos: Inkább azon vitatkoztunk, hogy többet vagy kevesebbet játsszunk. A zenekar kettészakadt ebben a kérdésben. A klubhelyzet már akkor is borzasztó volt, olyan helyeken léptünk fel, ahová vécére se menne az ember. Lehet, hogy csak igényes helyeken kellett volna játszani, vagy elmenni egy nagyobb zenekar turnéjára előzenekarnak, mi viszont maradtunk a magunk szervezte punk turnéknál.

MN: A külföldi lehetőségekkel miért nem tudtatok élni? Hívták texasi metálfesztiválra is a Moodot.

Hegyi Kolos: A Magma Rise-zal nemrég játszottunk Máltán. Az nem Texas, de nincs közel. Szállást adtak, gázsit nem. A mi szintünkön annyi pénz van a külföldi bulikban, amennyit eladsz a merchből. Amerikába kiutazni olyan költséget jelent, amit nem tudtunk volna kigazdálkodni ebből. A Moodnak egyébként sem voltak óriási lehetőségei, csak egy-egy koncert: a Spirit Caravannal Bécsben és Gödöllőn vagy a Crowbarral Pécsett. Ezek hatalmas bulik voltak.

MN: Ezért is oszlott fel a zenekar?

Hegyi Kolos: Nem volt egyetlen, fő ok. Gábor és Sanyi egyszer csak bejelentette, hogy részükről vége. Sokat veszekedtünk, például azon, hogy mennyit koncertezzünk, és zeneileg is akadtak nézetkülönbségek. Én például megőrültem, amikor Sanyi lejött a próbákra egy scorpionsos riffel. A vége felé már egymás agyára mentünk néha. Úgy látszik, ennyi volt ebben a történetben.

MN: Miért álltatok most mégis össze?

Hegyi Kolos: Az évek során felmerült bennünk, és mások is kérték, hogy csináljunk egy koncertet, a 25 éves jubileum pedig jó apropónak tűnt. Sokáig azért sem álltunk kötélnek, mert ezek a nosztalgiabulik mindig cikik. Az emberek a fiatalságukat szeretnék újraélni, de nem fogják, mert mi sem vagyunk már ugyanazok az emberek, és nem játszunk ugyanúgy, mint a ’90-es években. De hogy rohadt jól el fogjuk tolni a számokat, az biztos.

MN: Ha ennyire szkeptikusak vagytok az újjáalakulásokkal kapcsolatban, miért vágtatok bele?

Hegyi Kolos: Megörökítjük a koncertet jó kép- és hangminőségben, és ezzel végre le tudjuk zárni a Mood-sztorit. És az sem titok, hogy nagyon élvezzük a közös zenélést.

MN: A Wombocosmic c. dalt újravettétek a koncert előtt. Egy komplett lemezt nem akarnátok, ha már a régiek úgysem szólnak jól?

Hegyi Kolos: Ez Gábor ötlete volt. Jól sült el, de egy lemezt nem vennénk újra, mert nosztalgiaprodukcióval nincs értelme foglalkozni. Más élőben eljátszani a régi dalokat, és más felvenni egy lemezre. Nekem egy koncert erkölcsileg még belefér.

MN: Nem lesz több?

Füleki Sándor: Sok zenekar ad egy reunion koncertet, és mivel arra sokan eljönnek, azt hiszik, hogy lehet ezt folytatni. De nem lehet. Egy turné már nem érdekelné az embereket, ezt láttuk a Bedlam vagy a Leukémia példáján is.

Hegyi Kolos: Nem fogjuk szemen köpni magunkat. Ha kapunk egy jó ajánlatot, elfogadjuk. De nem tartom valószínűnek, hogy ez megtörténjen.

Koltay Tamás: Amúgy is ez lenne a szép. Egy koncert, és vége.

Figyelmébe ajánljuk

An American Hero

  • - ts -

Az idén kicsit megbicsaklott Bruce Spring­steen és az E Street Band nagyszabású világ körüli turnéja; pont a hozzánk legközelebb eső szakasz esett ki, elmaradt másik három mellett a prágai koncert is. 2025 júniusában térnek majd vissza, hogy pótolják a koncerteket.

A big band mint titkos társaság

A neves fiatal zenekarvezetők közül Darcy James Argue-t érte az a megtiszteltetés, hogy a hr-Bigband, vagyis a Frankfurtban működő tartományi rádiós nagyzenekar rezidens zeneszerzője legyen. (Ez az a német együttes, amelynek Tony Lakatos volt az egyik szaxofonos szólistája 1993 és 2020 között.)

Magányos várakozás

A Ladó Galéria korábbi kiállításán a macs­káknak volt kitüntetett szerepük, most pedig – a véletlenek furcsa találkozása miatt – egy speciális, kissé agárszerű kutya a főszereplő. De egyik kiállítás sem a „kis kedvencekről” szól, hanem magáról a művészetről.

Lehet más az olimpia

Azon túl, hogy szép eredmények és megható pillanatok sorjáznak a szemünk előtt, afféle hülyeségmágnesként is jól funkcionál a párizsi olimpia. A megnyitóra, amely amúgy csak egy játékos mókázás volt, gyorsan ráharaptak a kultúrharc önkéntesei Donald Trumptól a Vatikánon át a Megafon véleményzsoldosaiig. De hát, ha nincs humorérzék, akkor nincs és kész, ezen nem nagyon lehet segíteni.

Kozmikus hétköznapok

  • Domsa Zsófia

Az ötkötetesre tervezett regénysorozat második részét sokan abban a reményben veszik kezükbe, hogy az első kötet, a Hajnalcsillag nyugtalanító eseményeiről, az égen megjelenő idegen égitestről, a feltámadó halottakról, a különösen viselkedő állatokról, a halál kapui­nak feltárulásáról, és főleg a szereplők további sorsáról olvassanak. 

Az irigység írta ki a kánonból

Játsszunk el a gondolattal: 1936-ban egy Földes József nevű magyar író megnyer egy nemzetközi regénypályázatot. Szépirodalmi igénnyel megírt könyve, amely a kivándorlás és a honvágy témáit járja körül egy Párizsba vetődött magyar munkáscsaláddal a középpontban, itthon egymillió példányban kel el.

Pokorni elköszön

„Ez egy elég idétlen elnevezés. Nem örülök, amikor ezt hallom. Nem mintha nem esne jól az embernek, ha egy dicsérő jelzőt aggatnak rá, mert mindenki hiú” – nyilatkozta pár hete a Telexnek Pokorni Zoltán, amikor szóba került, hogy sokak szemében ő az „emberarcú fideszesek” egyike.

Az olimpia megrontói

Nemcsak az olimpia zajlik, hanem a Kreml egyik jól sikerült dezinformációs kampánya is, amely váratlan, vagy nem is olyan váratlan szövetségest talált magyar kormány- és egyéb tisztviselőkben.

Jó a műsor!

Azzal együtt is nagyon bele lehet feledkezni az olimpiába, hogy az ember tisztában van mindenféle zavaró tényezőkkel.

W, mint Wolność, mint Szabadság

A varsói felkelés mai olvasata szövevényes, sokszor nehezen járható és szűk, gyakran szó szerint a föld alatti csatornarendszeren keresztül vezet. Vajon mit jelent a lengyeleknek a varsói felkelés ma, 80 évvel a történtek után, és mit üzen nekünk, magyaroknak?

 

Libanon az utolsó órában

A múlt szerdán izraeli akció végzett a Hamász politikai vezetőjével Teheránban, egy nappal korábban pedig a Hezbollah egyik főparancsnokát gyilkolták meg Bejrútban. Az izraeli–iráni regionális háború kirobbanásának veszélye talán soha nem volt ilyen közel.