Koncert

Ugyanaz marad

Judas Priest

  • Soós Tamás
  • 2018. szeptember 2.

Zene

Az ókori filozófusok aligha gondolták, hogy Thészeusz paradoxonját (ugyanaz marad-e a görög hős hajója, ha minden elemét kicserélik?) kétezer évvel később a korosodó rockzenekarok fogják húsbavágóan aktuálissá tenni.

A rajongókat manapság megoldhatatlan dilemmák aggasztják: AC/DC-e még az AC/DC Malcolm Young és Brian Johnson nélkül? Továbbvihetik a Kisst arcfestés mögé bújó, fiatal rockzenészek, ha Paul Stanley és Gene Simmons nyugdíjazza magát? Egyáltalán: hány eredeti tagnak kell távoznia ahhoz, hogy a nagy öregek önmaguk emlékzenekarává váljanak?

Erre adott most csattanós választ a Judas Priest, amely a heavymetal-gitározást feltaláló, és párszor meg is újító gitárduója nélkül állt az Aréna színpadára. Glenn Tipton előrehaladott Parkinson-kórja miatt nem tudta vállalni a koncertezést, K. K. Downing pedig már hét évvel ezelőtt kiszállt, hogy a jól megérdemelt golfozásra cserélje a turnézás fáradalmait. És mégis: ez a Priest semmivel sem volt kevésbé energikus, letaglózó vagy bombasztikus, mint a klasszikus. Az öreg szőke gitárhőst (K. K.) 2011-ben leváltó fiatal szőke gitárhős (Richie Faulkner) immár két alaptagot pótolt maradéktalanul, és olyan ízesen hozta a Priest sármját adó dallamszólókat, plusz a bőrgatyában terpesztős gitárhőspózokat, hogy ahhoz a Tipton helyén pengető, és a Priest új lemezét, a Firepowert felbikázó metálproducernek, Andy Sneapnek csak asszisztálnia kellett a vörös-fekete, ördögvillás díszletek előtt.

A koncert csak a 70 felé közelítő Rob Halfordon csúszhatott volna meg, de a heavy metal divatdiktátora a nyugdíjkorhatár felett is lenyűgöző, ikonikus formát mutatott, és – a Painkillerét leszámítva – minden sikolyt kitolt a plafonig még úgy is, hogy néha nem lehetett eldönteni, a drámai hatás kedvéért görnyed össze, vagy tényleg beleszédült-e a tüdőpréselő magasakba. Hiányérzetet így csak a szettlista kelthetett, amire az idei Firepowerről mindössze három dalt válogattak (köztük, szerencsénkre, a Rising from Ruins kolosszális metalhimnuszát), pedig akár az egész, zseniális lemezt is eljátszhatták volna, ha nem akarnak a 80-as évek óta alig vagy sosem prezentált dalokkal (Night Comes Down, Saints in Hell) kedveskedni a fiatalságát újraélő, ötvenpluszos közönségnek. De ez a koncert így, Tipton, Downing, meg a Traitors Gate és a Never the Heroes nélkül is annyira kerek volt, hogy nincs kétségünk afelől: a heavy metal a Judas Priesttel kezdődött, és velük is fog véget érni, ha pár évig még ez az elsöprő elán buzog bennük.

Budapest Sportaréna, július 24.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.