Koncert

Ugyanaz marad

Judas Priest

  • Soós Tamás
  • 2018. szeptember 2.

Zene

Az ókori filozófusok aligha gondolták, hogy Thészeusz paradoxonját (ugyanaz marad-e a görög hős hajója, ha minden elemét kicserélik?) kétezer évvel később a korosodó rockzenekarok fogják húsbavágóan aktuálissá tenni.

A rajongókat manapság megoldhatatlan dilemmák aggasztják: AC/DC-e még az AC/DC Malcolm Young és Brian Johnson nélkül? Továbbvihetik a Kisst arcfestés mögé bújó, fiatal rockzenészek, ha Paul Stanley és Gene Simmons nyugdíjazza magát? Egyáltalán: hány eredeti tagnak kell távoznia ahhoz, hogy a nagy öregek önmaguk emlékzenekarává váljanak?

Erre adott most csattanós választ a Judas Priest, amely a heavymetal-gitározást feltaláló, és párszor meg is újító gitárduója nélkül állt az Aréna színpadára. Glenn Tipton előrehaladott Parkinson-kórja miatt nem tudta vállalni a koncertezést, K. K. Downing pedig már hét évvel ezelőtt kiszállt, hogy a jól megérdemelt golfozásra cserélje a turnézás fáradalmait. És mégis: ez a Priest semmivel sem volt kevésbé energikus, letaglózó vagy bombasztikus, mint a klasszikus. Az öreg szőke gitárhőst (K. K.) 2011-ben leváltó fiatal szőke gitárhős (Richie Faulkner) immár két alaptagot pótolt maradéktalanul, és olyan ízesen hozta a Priest sármját adó dallamszólókat, plusz a bőrgatyában terpesztős gitárhőspózokat, hogy ahhoz a Tipton helyén pengető, és a Priest új lemezét, a Firepowert felbikázó metálproducernek, Andy Sneapnek csak asszisztálnia kellett a vörös-fekete, ördögvillás díszletek előtt.

A koncert csak a 70 felé közelítő Rob Halfordon csúszhatott volna meg, de a heavy metal divatdiktátora a nyugdíjkorhatár felett is lenyűgöző, ikonikus formát mutatott, és – a Painkillerét leszámítva – minden sikolyt kitolt a plafonig még úgy is, hogy néha nem lehetett eldönteni, a drámai hatás kedvéért görnyed össze, vagy tényleg beleszédült-e a tüdőpréselő magasakba. Hiányérzetet így csak a szettlista kelthetett, amire az idei Firepowerről mindössze három dalt válogattak (köztük, szerencsénkre, a Rising from Ruins kolosszális metalhimnuszát), pedig akár az egész, zseniális lemezt is eljátszhatták volna, ha nem akarnak a 80-as évek óta alig vagy sosem prezentált dalokkal (Night Comes Down, Saints in Hell) kedveskedni a fiatalságát újraélő, ötvenpluszos közönségnek. De ez a koncert így, Tipton, Downing, meg a Traitors Gate és a Never the Heroes nélkül is annyira kerek volt, hogy nincs kétségünk afelől: a heavy metal a Judas Priesttel kezdődött, és velük is fog véget érni, ha pár évig még ez az elsöprő elán buzog bennük.

Budapest Sportaréna, július 24.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egzaltált Dürer

A monumentális kiállítás középpontjában egyetlen mű, egy 1506-os dátummal jelölt, Selmecbányáról származó gótikus szárnyas oltár áll, amelynek az egyik táblaképével (helyesebben reprodukciójával) mindenki találkozott már. A kollektív emlékezetünkbe beégett a Vizitáció (Mária találkozása Erzsébettel), ám ez nem mondható el a nyolcból megmaradt hét táblaképről – amelyek most először láthatók együtt.

0–24

A hétköznapi és ünnepnapi fasizmus letagadásának megvannak a magyarban is a kulcsmondatai, közbeszédbéli szállóigéi. Kivétel nélkül önleleplező mondatok, melyek igen gyakran egyeznek is a közlő szándékaival.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

Szivárgás

Tavaly szeptemberben a kuruc.info közzétett egy olyan párbeszédet tartalmazó hangfelvételt, amelyen többek között ez hallható: „Nekem a Viktor azt mondta, hogy azért jöjjek be, hogy beszéljük meg, hogy ki fenyegetett meg.”

Szép, új, szintetikus világ

  • Váradi András

Egy jó kép többet mond, mint ezer szó. Közhelyes, de attól még igaz bon mot. Robert Capa még rá is duplázott, amikor azt mondta: el tud képzelni egy olyan képet (fotót), amely akkora hatással van az emberekre, hogy soha többé nem lesz háború.

Közös pont híján

Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.

„Itt írd alá, Gergő!”

A fideszes ifjúságból indulva, minisztériumokon és államtalanított állami cégeken át vezető úton került Böszörményi-Nagy Gergely, az Orbán-rendszer egyik hivatásos szabadgondolkodója a MOME-t fenntartó alapítvány élére, ahol aztán nem kívánt ismertséget szerzett.

„Végre ellazultunk”

Tizenöt éve alakult meg az Ivan & The Parazol, de fontosabb, hogy a klasszikus rock ihletettségű zenekar a minap jelentette meg hatodik nagylemezét Belle Époque címmel. Az új album mellett ambiciózus tervekről és a köz­életről is beszélgettünk Vitáris Ivánnal, az együttes énekesével és Simon Bálint dobossal.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.