Koncert

Ugyanaz marad

Judas Priest

  • Soós Tamás
  • 2018. szeptember 2.

Zene

Az ókori filozófusok aligha gondolták, hogy Thészeusz paradoxonját (ugyanaz marad-e a görög hős hajója, ha minden elemét kicserélik?) kétezer évvel később a korosodó rockzenekarok fogják húsbavágóan aktuálissá tenni.

A rajongókat manapság megoldhatatlan dilemmák aggasztják: AC/DC-e még az AC/DC Malcolm Young és Brian Johnson nélkül? Továbbvihetik a Kisst arcfestés mögé bújó, fiatal rockzenészek, ha Paul Stanley és Gene Simmons nyugdíjazza magát? Egyáltalán: hány eredeti tagnak kell távoznia ahhoz, hogy a nagy öregek önmaguk emlékzenekarává váljanak?

Erre adott most csattanós választ a Judas Priest, amely a heavymetal-gitározást feltaláló, és párszor meg is újító gitárduója nélkül állt az Aréna színpadára. Glenn Tipton előrehaladott Parkinson-kórja miatt nem tudta vállalni a koncertezést, K. K. Downing pedig már hét évvel ezelőtt kiszállt, hogy a jól megérdemelt golfozásra cserélje a turnézás fáradalmait. És mégis: ez a Priest semmivel sem volt kevésbé energikus, letaglózó vagy bombasztikus, mint a klasszikus. Az öreg szőke gitárhőst (K. K.) 2011-ben leváltó fiatal szőke gitárhős (Richie Faulkner) immár két alaptagot pótolt maradéktalanul, és olyan ízesen hozta a Priest sármját adó dallamszólókat, plusz a bőrgatyában terpesztős gitárhőspózokat, hogy ahhoz a Tipton helyén pengető, és a Priest új lemezét, a Firepowert felbikázó metálproducernek, Andy Sneapnek csak asszisztálnia kellett a vörös-fekete, ördögvillás díszletek előtt.

A koncert csak a 70 felé közelítő Rob Halfordon csúszhatott volna meg, de a heavy metal divatdiktátora a nyugdíjkorhatár felett is lenyűgöző, ikonikus formát mutatott, és – a Painkillerét leszámítva – minden sikolyt kitolt a plafonig még úgy is, hogy néha nem lehetett eldönteni, a drámai hatás kedvéért görnyed össze, vagy tényleg beleszédült-e a tüdőpréselő magasakba. Hiányérzetet így csak a szettlista kelthetett, amire az idei Firepowerről mindössze három dalt válogattak (köztük, szerencsénkre, a Rising from Ruins kolosszális metalhimnuszát), pedig akár az egész, zseniális lemezt is eljátszhatták volna, ha nem akarnak a 80-as évek óta alig vagy sosem prezentált dalokkal (Night Comes Down, Saints in Hell) kedveskedni a fiatalságát újraélő, ötvenpluszos közönségnek. De ez a koncert így, Tipton, Downing, meg a Traitors Gate és a Never the Heroes nélkül is annyira kerek volt, hogy nincs kétségünk afelől: a heavy metal a Judas Priesttel kezdődött, és velük is fog véget érni, ha pár évig még ez az elsöprő elán buzog bennük.

Budapest Sportaréna, július 24.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.