Mint néger lány a sötétben - TNT Jackson: Across The Tower (lemez)

  • - minek -
  • 2007. október 11.

Zene

A TNT Jackson története maga a rejtélyekbe ágyazott bohóctréfa: hivatalos életrajza szinte havonta változik, a verziókban csupán annyi a közös, hogy valószínűleg mindegyik blődli.

A TNT Jackson története maga a rejtélyekbe ágyazott bohóctréfa: hivatalos életrajza szinte havonta változik, a verziókban csupán annyi a közös, hogy valószínűleg mindegyik blődli. A három rejtélyes identitású (vélelmezhetően osztrák) fiatal ezek szerint balul sikerült észtországi kirándulás, esetleg egy jelentősebb zenei fesztivál alkalmával talált egymásra, s döntötte el, hogy erőit egyesítve vág bele a közös zeneipari munkálkodásba. Csupán annyi a biztos, hogy nevüket egy klasszikus 1975-ös blaxploitation-filmből merítették: az érdemdús alkotás leghíresebb jelenete - s a szemüket a youtube-on hizlalók egyik kedvence - az úgynevezett Naked Fight Scene, amelyben a sikeresen levetkőztetett afroamerikai karatelány (a címszerepben Jeannie Bell explaymate) előbb a villanyt, majd ferde szemű és hajlamú támadóit csapja le. Ha ezek után azt képzelné a kedves olvasó, hogy a TNT Jackson munkássága valamiféle tisztelgés volna a hetvenes-nyolcvanas évek trashkultúrája felé, akkor ugyan volna némi igazsága, de még korántsem jutna el a produkció lényegéhez. A kultúrlabanc alkotók zenei inspirációi között éppúgy megtalálhatjuk az említett periódus new wave, sőt funk előadóit (utóbbira lásd pl. az I Dreamed Of Chaka Khan című szerzeményt), mint napjaink elektronikus zenekészítőit. Első, 2005-ös albumuk (Lovers) afféle sötét és kemény elektropopot tartalmazott, a jól megcsinált, atmoszferikus és zömében táncra termett számok az évtized elejének electroclash-hullámába illeszkedtek.

Az új lemez mintegy méltó folytatása a korábbi munkáknak, sőt mintha oldottabb és lazább is lenne azoknál: a muzsikus osztrákok ötleteiket továbbra is igyekeznek kvázi klasszikus dalformába önteni, amit azután alaposan meghempergetnek jó kis hangmintákban, szintifutamokban, dob- és basszustémákban. Meglehet, az ötletek jó része talán ismerős a populáris zeneirodalom közeli és távoli múltjából, de a művi úton létrehozott hibrid életképesnek bizonyult, mi több, helyenként kifejezetten élvezetesre sikerült. A hangszerelési/zenei leleményeknek köszönhetően pedig sikerül elkerülni az efféle elektro/pop lemezek végzetét, s a produkció nem válik az album közepén monotonná. Legfeljebb a vokált találhatjuk egy kissé egysíkúnak - ekkor viszont bevetik az Art Brut-frontember Eddie Argost, aki egy röpke szerzemény erejéig (Pushit) számol be a Salt `n' Pepa iránti el nem múló érzelmeiről. Rockos lüktetés és technoid prüntyögés, elidegenítő elektronikus effektek és finom szintiszőnyegek, nyolcvanas évekbéli elektrofunk és kortárs elektrohouse fonódnak egybe, és mind-mind egy közös képzeletbéli diszkó felé lökik a hallgatót. Bugizni jó - gondolja az ellazult befogadó, és csavar egyet a hangerőgombon.

Fabrique/Deep Distribution 2007

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.