Lemez

Hiányoznak az áriák

Diablo Swing Orchestra: Pacifisticuffs

  • - legát -
  • 2018. március 15.

Zene

Az ezredforduló óta működő svéd zenekarra általában az „avantgárd metál” címkét ragasztják, ami annak ellenére félrevezető, hogy a zenei alap kemény, mint a vídia, és a színpadi kiállás is igen acélos. Azonban sokkal közelebb kerülünk a lényeghez, ha Frank Zappával jövünk. Ha ugyanaz a kérdés, mint Zappa 1985-ös koncertvideójának címében – Does Humor Belong in Music? – válasz helyett a Diablo Swing Orchestra jön velünk szembe. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lenne létjogosultságuk az ún. zenei tréfáknak, és az sem lehet vita tárgya, hogy a humor hozzátartozik a zenéhez. De ahogy Zappa, úgy a svédek munkásságának is jelentős része olyan zenei „humor”, ami kizárólag attól vicces, hogy egy képzett muzsikus szánakozva leereszkedik a slágeripar sötét vermébe. Zappához hasonlóan a Diablo Swing Orchestra is sokszor olyan jazz-, pop- és rocksablonokat, illetve egyéb zenei közhelyeket pakol egymásra meghökkentő módon, amelyekről lesír, hogy vérprofi muzsikusok készítették, és produkciójukon az értő közönségnek nevetni illik.

Azt viszont nem e feltételezett kacagás okozza, hogy a Diablót mégis fenntartások nélkül lehetett szeretni. A rajongás célpontja elsősorban az énekesnőjük, AnnLouice Lögdlund volt, aki (nem egyedüliként az együttesből) a klasszikus zene felől érkezett, és turbófokozatú szoprán áriáival tette emlékezetessé a fiúk megálmodta hatásvadász őrületet. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy a Diablo eddigi három albuma (The Butcher’s Ballroom, 2006; Sing Along Songs for the Damned & Delirious, 2009; Pandora’s Piñata, 2012) több mint nagyon profi, de mégiscsak bennfentes habverés.

Csakhogy Lögdlundot 2014-ben végleg felszippantotta az opera világa, az őt váltó, zongoristaként is közreműködő Kristin Evegård viszont már egy teljesen más „égitest”, vele a Diablo Swing Orchestra nem folytathatta ott, ahová 2014-re eljutott. Persze a tavaly karácsonyra időzített Pacifisticuffs című albumon a bevált, „vicces” sablonok továbbra is jelentős mennyiségben bukkannak elő, mégis sokkal populárisabbnak, könnyebben emészthetőbbnek tűnik ez a lemez a korábbiaknál. Az olykor Nina Hagent idéző Evegårdnak kifejezetten jól állnak az olyan potenciális slágerek, mint a The Age of Vulture Culture vagy a Jigsaw Hustle, ám ennek ellenére is Daniel Håkansson gitáros énekli az album legjobb számait, a Knucklehugs (Arm Yourself with Love) és a Karma Bonfire című dalokat. Noha a régiekhez mérve ezzel együtt is jelentős visszalépés a Pacifisticuffs, mégis úgy tűnik, hogy a kényszerűségből megváltozott Diablo Swing Orchestra nagyobb kereskedelmi és közönségsikerre számíthat, és az sem kizárt, hogy az európai fesztiválok kedvencévé válik.

Spinefarm/Universal, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.