Az ezredforduló óta működő svéd zenekarra általában az „avantgárd metál” címkét ragasztják, ami annak ellenére félrevezető, hogy a zenei alap kemény, mint a vídia, és a színpadi kiállás is igen acélos. Azonban sokkal közelebb kerülünk a lényeghez, ha Frank Zappával jövünk. Ha ugyanaz a kérdés, mint Zappa 1985-ös koncertvideójának címében – Does Humor Belong in Music? – válasz helyett a Diablo Swing Orchestra jön velünk szembe. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lenne létjogosultságuk az ún. zenei tréfáknak, és az sem lehet vita tárgya, hogy a humor hozzátartozik a zenéhez. De ahogy Zappa, úgy a svédek munkásságának is jelentős része olyan zenei „humor”, ami kizárólag attól vicces, hogy egy képzett muzsikus szánakozva leereszkedik a slágeripar sötét vermébe. Zappához hasonlóan a Diablo Swing Orchestra is sokszor olyan jazz-, pop- és rocksablonokat, illetve egyéb zenei közhelyeket pakol egymásra meghökkentő módon, amelyekről lesír, hogy vérprofi muzsikusok készítették, és produkciójukon az értő közönségnek nevetni illik.

Azt viszont nem e feltételezett kacagás okozza, hogy a Diablót mégis fenntartások nélkül lehetett szeretni. A rajongás célpontja elsősorban az énekesnőjük, AnnLouice Lögdlund volt, aki (nem egyedüliként az együttesből) a klasszikus zene felől érkezett, és turbófokozatú szoprán áriáival tette emlékezetessé a fiúk megálmodta hatásvadász őrületet. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy a Diablo eddigi három albuma (The Butcher’s Ballroom, 2006; Sing Along Songs for the Damned & Delirious, 2009; Pandora’s Piñata, 2012) több mint nagyon profi, de mégiscsak bennfentes habverés.

Csakhogy Lögdlundot 2014-ben végleg felszippantotta az opera világa, az őt váltó, zongoristaként is közreműködő Kristin Evegård viszont már egy teljesen más „égitest”, vele a Diablo Swing Orchestra nem folytathatta ott, ahová 2014-re eljutott. Persze a tavaly karácsonyra időzített Pacifisticuffs című albumon a bevált, „vicces” sablonok továbbra is jelentős mennyiségben bukkannak elő, mégis sokkal populárisabbnak, könnyebben emészthetőbbnek tűnik ez a lemez a korábbiaknál. Az olykor Nina Hagent idéző Evegårdnak kifejezetten jól állnak az olyan potenciális slágerek, mint a The Age of Vulture Culture vagy a Jigsaw Hustle, ám ennek ellenére is Daniel Håkansson gitáros énekli az album legjobb számait, a Knucklehugs (Arm Yourself with Love) és a Karma Bonfire című dalokat. Noha a régiekhez mérve ezzel együtt is jelentős visszalépés a Pacifisticuffs, mégis úgy tűnik, hogy a kényszerűségből megváltozott Diablo Swing Orchestra nagyobb kereskedelmi és közönségsikerre számíthat, és az sem kizárt, hogy az európai fesztiválok kedvencévé válik.

Spinefarm/Universal, 2017