Ott folytatják a rock and rollt, ahol a Led Zeppelin abbahagyta. Az Amerika ajtaján kopogtató zenekar gitá­rosával és fő dalszerzőjével a slágerírás és a külföldi érvényesülés mellett arról is beszélgettünk, hogy meg lehet-e újítani még a rockzenét.

Magyar Narancs: Tavaly leszerződtetek egy amerikai kiadóhoz. Ez hogyan jött össze?

Gábor András: Az előző lemezünkre felfigyelt a Bandcamp online zenebolt kínálatában a Ripple Music egyik munkatársa, és annyira megtetszett nekik, hogy azt mondták, szívesen kiadják a következőt. Hosszú, egyéves levelezés után pedig eljutottunk odáig, hogy januárban megjelent a Cosmos Calling.

MN: Mit nyújthat egy amerikai ki­adó egy magyar zenekarnak?

GA: Sokkal több emberhez tudják eljuttatni a zenénket. Már most özönlenek a külföldi kritikák, és a koncertszervezők is nyitottabban viszonyulnak hozzánk. Két éve hiába kopogtattunk Nyugaton, hogy mi vagyunk az Ozone Mama Budapestről, a többségük válaszra se méltatott. Magyarországon is próbáltunk kiadóhoz szerződni, de mindenhol azzal jöttek, hogy énekeljünk magyarul. Magyar nyelvű dalokkal viszont nem járhatnánk külföldre, pedig ezt a pszichedelikus ízű classic rockot Nyugat-Európában és Amerikában szeretik igazán. Itthon korlátozottak a lehetőségeink, ezen a kis piacon csak kevés zenekar fér meg egymás mellett egy műfajban. A médiatörvény sem segített, amely meghatározta, hány százalékban kell magyar nyelvű zenét játszania a rádióknak. A classic rock nálunk egyébként is rétegzene, azok pedig, akik fiatalkorukban Deep Purple-t meg Humble Pie-t hallgattak, már nem mozdulnak ki otthonról, hiába tetszenének nekik az olyan bandák, akik ezt a korszakot idézik meg, mint a The Black Crowes, a Rival Sons, a Grave­yard, vagy a Blackberry Smoke.

MN: Vagy épp az Ozone Mama. De azért angol nyelvű rockzenével is be lehet törni itthon a mainstreambe. Legalábbis az Ivan & The Parazolnak sikerült.

GA: Nagyon ügyes zenekar a Parazol, de ebben az is közrejátszhatott, hogy ők a nyers rockzene felől időközben elkanyarodtak a kortárs britpop és a táncolható beat felé. Nekünk megvan a stílusunk, amit szeretünk, és ha el is gondolkodtunk néha azon, hogy talán más zenét kéne csinálni, mégiscsak lett két Fo­nogram-díjunk (2012-ben az év felfedezettje díjat, 2016-ban a legjobb rocklemezért járót nyerték el – S. T.) és egy amerikai kiadónk, ami rajtunk kívül nagyon kevés hazai zenekarnak van.

MN: Nem lehet slágereket írni és önazonosnak maradni ezen a stíluson belül, mondjuk úgy, ahogy a Lynyrd Skynyrd is csinálta?

GA: Ők még akkor írtak slágereket, amikor a rockzene volt a mainstream, egy olyan országban, ahol a blues, a rock és a country a mai napig népzenének számít. Nekünk is vannak slágergyanús dalaink, a Go címűt játszotta is a Petőfi Rádió, mielőtt változott volna a zenei irányvonaluk, de rockhimnuszt Magyarországon csak néhány zenekarnak sikerült írni, és például a Tankcsapda kapta is az ívet a rajongóktól, amiért puhítottak a zenéjükön. Mi nem vagyunk slágergyárosok, de ha a közönségünk azonosulni tud a dalokkal, és el tud énekelni egy refrént vagy dúdolni egy riffet, akkor nem érzem úgy, hogy ezzel bármi gond lenne.

MN: Reális cél egy magyar zenekarnak megvetni a lábát Amerikában? Én úgy képzelem, hogy ott minden nagyobb városban zenél vagy egy tucat jó banda, amelyik ebben a stílusban mozog.

GA: Valóban rengeteg a jó zenekar, de Amerika olyan nagy, hogy lehetőségből még több van. Egy amerikai zenekar se fog messzire jutni a városából egy jó kiadó nélkül, pedig bőven lenne hol turnézni. Két éve megnéztem Memphisben az egyik kedvenc bandámat, a Dirty Streetset, akik úgy szólnak, mint a Free vagy a Cream ’68-ban. Azt hittem, tömegek fognak tombolni rajtuk, de kábé 25 ember volt a bulin. Utána elkeseredtem, hogy magyar zenekarként labdába se fogunk rúgni ott, de az eddigi visszajelzések alapján imádják kint ezt a magyar-amerikai rockzenét. Talán mert a hazai ízeket prezentáljuk nekik, csak egy kicsit másképp. Az Ozone Mamában összeér a classic és a sou­thern rock a pszichedelikus zenével, a Cosmos Callingon ráadásul kísérleteztünk zajokkal, effektekkel, orgonákkal is, és ettől kicsit érdekesebb lett a hangulata.

MN: Mivel fogott meg téged ennyire az amerikai rockzene?

GA: Talán a szabadság hangulatával, ami ezekből a vidám, könnyen énekelhető, pörgős zenékből, az együttesek akkor még polgárpukkasztónak számító megjelenéséből és az akkor még hihetőnek tűnt amerikai álomból árad. Számomra ez a zene már rég nem hobbi, hanem életforma: folyamatosan olvasom az angol szaklapokat, és napi szinten követem a kevésbé ismert bandákat is, mint a Temperance Movement vagy a London Souls. Háromszor is volt szerencsém hosszabb ideig utazgatni Amerikában, és ezek a tripek a dalainkba is beépültek. 2016-ban láttam például egy másik nagy kedvencemet, Gregg Allmant, mint kiderült, az utolsó koncertjén, és miután meghalt, nem a Facebookra, inkább az új lemezre írtam egy megemlékezést. Ez lett a Straight on Till Morning Light, amelyben az Allman Brothers hangulata, és az americana gospeles, déli misztikummal átitatott világa köszön vissza.

MN: És az évek során arra is rájöttél, hogy az amerikai álom helyett a végtelen e-mailezések jelentik a rockzenélést.

GA: A koncerteken vagy egy ilyen lemezszerződésnél azért megvan a sikerélmény, de valóban rengeteget kell melózni ahhoz, hogy megéljük ezt az álmot. A rockzene 2018-ban már nem arról szól, hogy az erősítők tetején halomban áll a kokain, az első sorban pedig gruppik sikítoznak. Beütött a digitális korszak, kevés a lemezeladás, a rádiók nem játszanak rockot, így marad a közösségi média, amivel folyamatosan foglalkozni kell. Mi is do-it-yourself módszerekkel csináljuk az együttest napi 8 óra munka mellett, és ez bizony fárasztó, pláne, ha hajnali 3–4-ig fenn kell maradni, hogy levelezzünk az amerikai kiadóval, de semmire nem cserélném el ezt a munkát, ha utána ennyi pozitív visszajelzés érkezik a lemezünkre. Az ideális persze az lenne, ha 0–24-ben a zenével foglalkozhatnánk. Nemrég turnéztunk egy svájci bandával, a Dirty Sound Magnettel, akik állami támogatásból élnek. Nem jól, a többségük a szüleinél lakik, de van pénzük arra, hogy csak zenéljenek. Természetesen az összes zenésznek nem lehet támogatást folyósítani, de bizonyos szint felett, vagy például a külföldön is játszó és az ország imázsát építő zenészeket jó lenne a jelenleginél is erőteljesebben segíteni.

MN: Úgy tudom, benneteket is támogatott a Nemzeti Kulturális Alap.

GA: Igen. Finanszíroztunk belőle turnét és lemezfelvételt is, de minden költséget nyilván nem tudunk ebből fedezni.

MN: Freedom Fighters címmel is írtál számot az új lemezre. Vannak még a rockzenében forradalmárok?

GA: Én annak tartok mindenkit, aki kitart amellett, amit csinál. De ha azt kérdezed, hogy lehet-e még újat mutatni a rockzenében, akkor nem hiszem. Annyi dal született már, hogy tudat alatt úgyis megírod azt a riffet, amit 1969-ben is elsütöttek. A kereket nem lehet újra feltalálni, de én ezt nem érzem akkora problémának. Ha nem lopsz, hanem véletlenül idézel meg egy másik dalt, azt inkább főhajtásnak érdemes felfogni. A Rival Sonstól a Pressure and Time riffje például egy az egyben az Out on the Tiles a Led Zeppelintől. Amikor Jimmy Page megnézte őket egy koncerten, mondta is nekik, hogy simán perelhetnének, de inkább köszöni, hogy megírták ezt a dalt, mert szép tisztelgés a Zeppelin előtt. Ha nem mutatsz valami újat, frissesség akkor is kell a zenébe és az előadásmódba – és akkor működni fog a rock and roll.