Gábor András zenész, Ozone Mama

„Rég nem a kokainról szól”

  • Soós Tamás
  • 2018. március 15.

Zene

Ott folytatják a rock and rollt, ahol a Led Zeppelin abbahagyta. Az Amerika ajtaján kopogtató zenekar gitá­rosával és fő dalszerzőjével a slágerírás és a külföldi érvényesülés mellett arról is beszélgettünk, hogy meg lehet-e újítani még a rockzenét.

Magyar Narancs: Tavaly leszerződtetek egy amerikai kiadóhoz. Ez hogyan jött össze?

Gábor András: Az előző lemezünkre felfigyelt a Bandcamp online zenebolt kínálatában a Ripple Music egyik munkatársa, és annyira megtetszett nekik, hogy azt mondták, szívesen kiadják a következőt. Hosszú, egyéves levelezés után pedig eljutottunk odáig, hogy januárban megjelent a Cosmos Calling.

MN: Mit nyújthat egy amerikai ki­adó egy magyar zenekarnak?

GA: Sokkal több emberhez tudják eljuttatni a zenénket. Már most özönlenek a külföldi kritikák, és a koncertszervezők is nyitottabban viszonyulnak hozzánk. Két éve hiába kopogtattunk Nyugaton, hogy mi vagyunk az Ozone Mama Budapestről, a többségük válaszra se méltatott. Magyarországon is próbáltunk kiadóhoz szerződni, de mindenhol azzal jöttek, hogy énekeljünk magyarul. Magyar nyelvű dalokkal viszont nem járhatnánk külföldre, pedig ezt a pszichedelikus ízű classic rockot Nyugat-Európában és Amerikában szeretik igazán. Itthon korlátozottak a lehetőségeink, ezen a kis piacon csak kevés zenekar fér meg egymás mellett egy műfajban. A médiatörvény sem segített, amely meghatározta, hány százalékban kell magyar nyelvű zenét játszania a rádióknak. A classic rock nálunk egyébként is rétegzene, azok pedig, akik fiatalkorukban Deep Purple-t meg Humble Pie-t hallgattak, már nem mozdulnak ki otthonról, hiába tetszenének nekik az olyan bandák, akik ezt a korszakot idézik meg, mint a The Black Crowes, a Rival Sons, a Grave­yard, vagy a Blackberry Smoke.

MN: Vagy épp az Ozone Mama. De azért angol nyelvű rockzenével is be lehet törni itthon a mainstreambe. Legalábbis az Ivan & The Parazolnak sikerült.

GA: Nagyon ügyes zenekar a Parazol, de ebben az is közrejátszhatott, hogy ők a nyers rockzene felől időközben elkanyarodtak a kortárs britpop és a táncolható beat felé. Nekünk megvan a stílusunk, amit szeretünk, és ha el is gondolkodtunk néha azon, hogy talán más zenét kéne csinálni, mégiscsak lett két Fo­nogram-díjunk (2012-ben az év felfedezettje díjat, 2016-ban a legjobb rocklemezért járót nyerték el – S. T.) és egy amerikai kiadónk, ami rajtunk kívül nagyon kevés hazai zenekarnak van.

MN: Nem lehet slágereket írni és önazonosnak maradni ezen a stíluson belül, mondjuk úgy, ahogy a Lynyrd Skynyrd is csinálta?

GA: Ők még akkor írtak slágereket, amikor a rockzene volt a mainstream, egy olyan országban, ahol a blues, a rock és a country a mai napig népzenének számít. Nekünk is vannak slágergyanús dalaink, a Go címűt játszotta is a Petőfi Rádió, mielőtt változott volna a zenei irányvonaluk, de rockhimnuszt Magyarországon csak néhány zenekarnak sikerült írni, és például a Tankcsapda kapta is az ívet a rajongóktól, amiért puhítottak a zenéjükön. Mi nem vagyunk slágergyárosok, de ha a közönségünk azonosulni tud a dalokkal, és el tud énekelni egy refrént vagy dúdolni egy riffet, akkor nem érzem úgy, hogy ezzel bármi gond lenne.

MN: Reális cél egy magyar zenekarnak megvetni a lábát Amerikában? Én úgy képzelem, hogy ott minden nagyobb városban zenél vagy egy tucat jó banda, amelyik ebben a stílusban mozog.

GA: Valóban rengeteg a jó zenekar, de Amerika olyan nagy, hogy lehetőségből még több van. Egy amerikai zenekar se fog messzire jutni a városából egy jó kiadó nélkül, pedig bőven lenne hol turnézni. Két éve megnéztem Memphisben az egyik kedvenc bandámat, a Dirty Streetset, akik úgy szólnak, mint a Free vagy a Cream ’68-ban. Azt hittem, tömegek fognak tombolni rajtuk, de kábé 25 ember volt a bulin. Utána elkeseredtem, hogy magyar zenekarként labdába se fogunk rúgni ott, de az eddigi visszajelzések alapján imádják kint ezt a magyar-amerikai rockzenét. Talán mert a hazai ízeket prezentáljuk nekik, csak egy kicsit másképp. Az Ozone Mamában összeér a classic és a sou­thern rock a pszichedelikus zenével, a Cosmos Callingon ráadásul kísérleteztünk zajokkal, effektekkel, orgonákkal is, és ettől kicsit érdekesebb lett a hangulata.

MN: Mivel fogott meg téged ennyire az amerikai rockzene?

GA: Talán a szabadság hangulatával, ami ezekből a vidám, könnyen énekelhető, pörgős zenékből, az együttesek akkor még polgárpukkasztónak számító megjelenéséből és az akkor még hihetőnek tűnt amerikai álomból árad. Számomra ez a zene már rég nem hobbi, hanem életforma: folyamatosan olvasom az angol szaklapokat, és napi szinten követem a kevésbé ismert bandákat is, mint a Temperance Movement vagy a London Souls. Háromszor is volt szerencsém hosszabb ideig utazgatni Amerikában, és ezek a tripek a dalainkba is beépültek. 2016-ban láttam például egy másik nagy kedvencemet, Gregg Allmant, mint kiderült, az utolsó koncertjén, és miután meghalt, nem a Facebookra, inkább az új lemezre írtam egy megemlékezést. Ez lett a Straight on Till Morning Light, amelyben az Allman Brothers hangulata, és az americana gospeles, déli misztikummal átitatott világa köszön vissza.

MN: És az évek során arra is rájöttél, hogy az amerikai álom helyett a végtelen e-mailezések jelentik a rockzenélést.

GA: A koncerteken vagy egy ilyen lemezszerződésnél azért megvan a sikerélmény, de valóban rengeteget kell melózni ahhoz, hogy megéljük ezt az álmot. A rockzene 2018-ban már nem arról szól, hogy az erősítők tetején halomban áll a kokain, az első sorban pedig gruppik sikítoznak. Beütött a digitális korszak, kevés a lemezeladás, a rádiók nem játszanak rockot, így marad a közösségi média, amivel folyamatosan foglalkozni kell. Mi is do-it-yourself módszerekkel csináljuk az együttest napi 8 óra munka mellett, és ez bizony fárasztó, pláne, ha hajnali 3–4-ig fenn kell maradni, hogy levelezzünk az amerikai kiadóval, de semmire nem cserélném el ezt a munkát, ha utána ennyi pozitív visszajelzés érkezik a lemezünkre. Az ideális persze az lenne, ha 0–24-ben a zenével foglalkozhatnánk. Nemrég turnéztunk egy svájci bandával, a Dirty Sound Magnettel, akik állami támogatásból élnek. Nem jól, a többségük a szüleinél lakik, de van pénzük arra, hogy csak zenéljenek. Természetesen az összes zenésznek nem lehet támogatást folyósítani, de bizonyos szint felett, vagy például a külföldön is játszó és az ország imázsát építő zenészeket jó lenne a jelenleginél is erőteljesebben segíteni.

MN: Úgy tudom, benneteket is támogatott a Nemzeti Kulturális Alap.

GA: Igen. Finanszíroztunk belőle turnét és lemezfelvételt is, de minden költséget nyilván nem tudunk ebből fedezni.

MN: Freedom Fighters címmel is írtál számot az új lemezre. Vannak még a rockzenében forradalmárok?

GA: Én annak tartok mindenkit, aki kitart amellett, amit csinál. De ha azt kérdezed, hogy lehet-e még újat mutatni a rockzenében, akkor nem hiszem. Annyi dal született már, hogy tudat alatt úgyis megírod azt a riffet, amit 1969-ben is elsütöttek. A kereket nem lehet újra feltalálni, de én ezt nem érzem akkora problémának. Ha nem lopsz, hanem véletlenül idézel meg egy másik dalt, azt inkább főhajtásnak érdemes felfogni. A Rival Sonstól a Pressure and Time riffje például egy az egyben az Out on the Tiles a Led Zeppelintől. Amikor Jimmy Page megnézte őket egy koncerten, mondta is nekik, hogy simán perelhetnének, de inkább köszöni, hogy megírták ezt a dalt, mert szép tisztelgés a Zeppelin előtt. Ha nem mutatsz valami újat, frissesség akkor is kell a zenébe és az előadásmódba – és akkor működni fog a rock and roll.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."