Magyar Narancs: Azt olvastam, hogy a főiskolán tűnt fel egy Vico Torriani-pamflettel. Miért pont Vico Torriani, és miért pont pamflet?
Koós János: És miért pont főiskola? A főiskola adott volt, zenész akartam lenni. De már gyerekkoromban kibontakozott belőlem a szereplési vágy, elég nehezen viseltem el, ha nem én voltam a társaság középpontja. Nem járt ezzel semmiféle erőszakoskodás, nem úgy próbáltam megoldani, hogy fogd már be a szád, hanem színesebben igyekeztem beszélni, s így érni el, hogy mindenki rám figyeljen. Abban az időben, a Rákosi-rendszerben, amikor iskolás voltam, nagy divat volt, hogy az utolsó óra után lementünk a tornaterembe, és minden osztály elénekelt valamit, vagy előadott egy produkciót, aztán a tanári kar eldöntötte, hogy ki a győztes. Mindig mi nyertünk, folyton kitaláltam valamit, bohóckodtam, énekeltem. Aztán jött a gimnázium, ott is mindig a középpontban voltam, a főiskolán viszont rengeteg gond van, hat-hét óra gyakorlás mindennap, kevésbé adott ez a szereplési lehetőség. Illetve ott a gólyabál, ugye, amikor kifigurázhatjuk a tanárokat, vagy valamivel fölhívhatjuk magunkra a figyelmet. Akkor találtam ki, mivel Vico Torriani hihetetlenül népszerű volt Magyarországon, hogy pamfletszerűen, halandzsa szöveggel, de ugyanabban a stílusban és hanglejtéssel eléneklem az egyik legnépszerűbb dalát. Orgonából, tubából és pikolóból állt a kíséret, már önmagában elég furcsa lehetett egy harminckilós rézfúvós mellett egy ilyen kis magas hangú hangszer. Ekkor fedeztek fel, a következő hónapban már a Zeneakadémián léphettem fel egy könnyűzenei műsorban, abban az időben az volt a legrangosabb hely.
MN: És mit jelent önnek 1966?
KJ: Semmit.
MN: Oké.
KL: Nem vagyok gyűjtögető, nem vagyok feljegyzős típus, számtalan olyan lemezem van, illetve számtalan olyan lemezem nincs, ami másnak megvan, már ami a sajátjaimat illeti. Nemrég kaptam egy komputer által összeállított paksamétát, valaki összegyűjtötte az összes lemezemet. Akkor derült ki, hogy Magyarországon senkinek nem volt annyi kislemeze, mint nekem. De hogy ´66-ban mi volt? Mi volt?
MN: Az első Táncdalfesztivál.
KJ: Ja, ha azt kérdezik, hogy mi volt az első Táncdalfesztiválon... Azt hiszem, azt a dalt énekeltem, hogy Annyi ember él a Földön, de nem tudom pontosan. Az igazi sikert nem az első hozta, hanem a harmadik. A harmadiktól, ha nem is nyertem meg a fesztivált, én kaptam a legjobb férfi előadó díját. Ha jól emlékszem. Ami annak volt köszönhető, hogy az olyan melódiák felé orientálódtam, amelyeket nem volt elég szépen elénekelni, hanem a történetüket kellett előadni. A Kislány a zongoránál is egy ilyen sztori. Kislány, udvarlás, sokáig nem találkozunk, aztán idősebb hölgyként látom, gyereket vezet. Vagy a Nem vagyok teljesen őrült. Amiről azt szoktam mondani, hogy a táncdalfesztiválok történetében forradalmat jelentett. Nem azért, mert rock ´n´ roll, hanem mert úgy kezdődött, hogy "gumidominó". Ez olyan volt, mintha a Tom Jones azt ordította volna, hogy fuck you. Annyira megdöbbentette a közönséget, hogy megnyertem a fesztivált.
MN: Voltak ezek a mi táncdalfesztiváljaink, ahol együtt szerepeltek a hagyományos táncdalénekesek a feltörekvő beatzenekarokkal. Miféle kapcsolata volt egyikkel, másikkal?
KJ: Szakmailag nem voltam velük különösebb kapcsolatban, barátilag inkább. Nagyon jó barátom volt a Zorán, ma is az. Számtalan műsorban szerepeltünk együtt, jártunk a lányok után, kitűnő barátságban voltunk, még ha az ő világa kicsit más is volt. De most, azt hiszem, a beat is kezd az én világom felé közelíteni, előtérbe kerülnek az olyan melódiák, amelyeket kissé elhanyagoltak. Hogy mennyire hiányzik a melódia, azt mutatja, hogy akkoriban évente volt három-négy sláger, most háromévente van egy. A szerkesztők úgy gondolják, hogy Magyarországon csak harminc- vagy negyvenéves korig szeretik a táncdalokat, s elfelejtik, hogy vannak hatvan- és hetvenéves emberek is, akik imádják, még ha nem is ugyanazt, amit a húszévesek. Az idősebbek nem kapnak semmit. Ha táncolni akarnak, akkor a harminc, negyven évvel ezelőtti dalokra kell táncolniuk, mert hiába csinál Korda György vagy Kovács Kati egy lemezt, azt nem játssza sem a Danubius, sem a Juventus, sem a többi rádió.
MN: A Táncdalfesztiválokkal egyidejűleg a Barátság fesztiválok sztárja volt Moszkvában, Szófiában, akkoriban barátkozott össze Joszip Kobzonnal. Mit jelentett, mit jelent ez a kapcsolat az ön életében?
KJ: Adott két ember, akik ugyanabban az évben születtek, ugyanabban az évben nősültek, szinte egyszerre születtek a gyermekeik is. Én már a gimnáziumban is nagyon rossz voltam oroszból, az orosz nyelv miatt ismételtem meg a másodikat, vele valahogy mégis tudtam kommunikálni. Egy több országon keresztül húzódó turnén barátkoztunk össze, egy szobában laktunk, együtt röhögtünk, együtt ittunk és együtt csajoztunk. Egy barátságot nem lehet célul tűzni ki, az jön magától, és aztán azon veszi észre magát az ember, hogy arra az illetőre gondol, és felhívja, ha nem tudja, hogy mi van vele. Magyarországon s a volt Szovjetunióban is nagyon jól éreztük magunkat együtt, soha nem volt közöttünk arról szó, hogy milyen a Gorbacsov vagy a Brezsnyev, mondtuk egymásnak a szakmai marhaságokat és nemzetközi vicceket meséltünk. Aztán jött, ugye, a nagy változás, Magyarországon egyre többen kezdték szégyellni, hogy vannak orosz barátaik, én meg egyre inkább úgy éreztem, hogy be kell bizonyítanom, ez nem egy politikai, hanem két férfi között létrejött barátság volt, s a mai napig is felemelt fővel vallom, hogy nekem Joszip Kobzon a szovjetszkaja szajuzából, a mostani Oroszországból, az ukrán születésével és zsidó származásával, nagyon jó barátom. És azt hiszem, hogy ezt nem tudja megszakítani a világon semmi. Rengeteg hülyeséget beszélnek róla, rengeteg pletyka forog a közszájon; ha valakiről kiderül, hogy jó üzletember, akkor rögtön a maffiát emlegetik, holott a világon semmi köze a dologhoz; csak éppen tényleg jó üzletember, és tényleg jó, amihez hozzányúl, ellenkezőleg velem, aki olyan hülye vagyok az üzlethez, hogy az hihetetlen. Én csak az én szakmámhoz értek, úgy gondolom; másra nem áll rá az agyam.
MN: Volt egy korszak a pályafutásában, amely az Express zenekarhoz, aztán egy másik, amely Hofi Gézához kötődött. Ezeknek - szakmailag vagy barátilag - mekkora súlyuk volt?
KJ: Az Express zenekarral tizenhárom évig dolgoztunk együtt, az volt a súlyosabb. Több időt töltöttünk együtt, mint a feleségeinkkel. Rengeteget ökörködtünk, bejártuk fél Európát, futballoztunk, kártyáztunk, csajoztunk, és közben iszonyatos nagy sikereket arattunk. Aztán elérkezett az az idő, amikor az ember azt gondolta, valami mást kéne csinálnia, ők is úgy gondolták, én is úgy gondoltam, jártuk a magunk útját tovább. A Géza egy más dolog. A Gézával összejöttünk olykor, csináltunk természetesen turnékat is, de vele inkább kimondottan szakmai kapcsolatban álltam. Nemrég megmutatta valaki öt-hat Hofi-Koós-show egykori televíziós felvételét, és most, huszonöt év távlatából döbbentem rá, hogy miért szerette annyira a közönség. Akkor nem gondolkodtam ezen, csak önfeledten csináltam, mert az egy önfeledt dolog volt. Egy önfeledt nagy röhögés, hihetetlenül profi kivitelben. Aztán - harag nélkül és sérelem nélkül - ennek is vége lett. Ennyi volt benne, és ez így van rendjén, bármilyen sokan sajnálják is.
MN: Hogyan értékelték a Hofival, hogy akkoriban, ha mérsékelten is, de lehetett kritikus megjegyzéseket tenni a hatalomra?
KJ: Én nem tudom, Hofi hogyan értékelte, az ő műsora volt. De hogy nem helyeztük előtérbe a politikát, az egészen biztos. Ezek a duettek felszabadult röhögések közepette születtek két üveg bor társaságában, és abszolút nem jutott közben eszünkbe a politika.
MN: Nem fordult elő, hogy a műsor után jelentős fejesek megjegyzéseket tettek?
KJ: Nem. Soha. Ennek a műsornak az volt az erőssége, hogy találkozott két jól ismert ember, az egyik a humor, a másik a zene területéről érkezett, és az ízlésük humorban is, zenében is teljesen megegyezett. Ezért ették az emberek, és ezért ettük mi is. Nem volt ebben semmi filozófia. Az egyik ötlet jött a másik után, kész. Ha elkezdek úgy csinálni, hogy miiiáááúúú, akkor mindenki tudja, hogy miről van szó.
MN: Az a páros, amit most Bajor Imrével csinál, az reflektál erre az időre?
KJ: Nem. Felkértek minket egy szilveszteri produkcióra, század eleji mulatós dalokat énekeltünk, szmokingban, dudával a kézben, a fejünkön cilinderrel, és senki nem gondolta volna, hogy így összejön. Megint csak azt kell mondanom, hogy két népszerű ember találkozott, s aki szerette ezt is, azt is, az duplán szerethette ezt a produkciót. Szóval óriási sikere volt, így felkért a Kalmár Tibi, s a Vidám Színpadon, az Édentől Keletre című kabaréműsorban csináltunk egy-egy jelenetet: voltunk kurvák, maffiózók, Frédi és Béni, hihetetlen sikerrel. Ez adta az ötletet, hogy készüljön egy darab, amit talán majd egyszer a Vidám Színpadon bemutathatunk.
MN: A nyolcvanas években, ha nem tévedek, kevésbé volt szem előtt. Visszavonult, vagy egyszerűen nem kapott felkéréseket?
KJ: Rádiófelvételem sok készült, a televízióban is gyakran szerepeltem, de akkoriban egy kicsit az egész szakma leült. Azok maradtak reflektorfényben, akik el tudták intézni, hogy megjelenjen egy nagylemezük. Ez volt a mérce a szakmában. Nekem öt vagy hat nagylemezem jelent meg összesen, mindegyik sikeres volt, de soha nem harcoltam a következőért. Inkább az izgatott, hogy minél jobbat produkáljak, hogy minden alkalommal megfeleljek az elvárásoknak, és hogy kitaláljak valami újszerűt. Nemrég sikerült is, egy szimfonikus zenekar élén Rossini-, Dvorák-, Hacsaturján-, Mozart-, Rimszkij-Korszakov- és Puccini-darabokat vezényeltem, másfél órás koncert volt, komoly zenei élmény, nagy röhögésekkel. Nagyon úgy néz ki, egy komoly turné lesz belőle televíziós felvétellel. Ez még hiányzott a pályafutásomból, mindig is erre vágytam, amióta énekelek, és amióta láttam Amerikában Danny Kay vezényletével a New York-i filharmonikusokat.
MN: Azt hallottam, nagyon nyomta a németet valami német projekt miatt.
KJ: Nem nyomok én semmi ilyet, mert nagyon utálok tanulni. Hanem játszottuk A víg özvegyet, volt belőle vagy hatvan előadás, és akkor egyszer csak ki kellett vinni Németországba. Nekem pedig megcsinálni az egyik főszerepet, azt, aki a legtöbbet beszél három órán keresztül. Na most én annyira emlékszem a németből, hogy megkérdezzem, merre van az Operaház, vagy hogy egy számmal nagyobb cipőt kérjek a boltban. Hát meg voltam győződve, hogy én ezt a szerepet az életben nem tudom megtanulni, és úgy is nézett ki. Olvastam, olvastam, mint egy narkós, aki nem tudja, hogy mit olvas; hívtak az Operettből, hogy most akkor fogom-e tudni, én meg mondtam, hogy hogyne tudnám, és akkor eltelt egy hét, és éreztem, hogy teljes összeomlás van, még két-három nap, és telefonálhatok, hogy keressenek valaki mást. De az ember nem szívesen tesz ilyet. Ha más meg tudja tanulni, én miért nem. Aztán megint felhívtak, hogy úgy hallották, nem bírom megtanulni... Ki a kurva anyja mondta, kiabáltam, ha még egyszer valaki felhív... és akkor mindent mondtam, aztán dühömben egy hét alatt az egészet megtanultam. Kinyílt az agyam, és mindent befogadott. Voltunk Frankfurtban és közel egy hónapot Münchenben, volt idő, amikor úgy tűnt, jobban megy németül, mint magyarul. Bár az a harmincöt év, amit eltöltöttem a színpadon, azt igazolja, hogy profi mindig "magyarul" voltam.
m. l. t.-v. b. a.
Joszip Kobzon
"A Szovjetunió egyik legnépszerűbb táncdalénekese. 1937-ben született. Amikor bevonult katonának, nemsokára a csapatok kedvelt szórakoztató énekese lett. Még ma is gyakori vendége a katonáknak. Főiskolát végzett, és hazánkban több ízben is járt, így a tavalyi Táncdalfesztivál nemzetközi gálaestjén is. Nagy sikere volt a Jöjj vissza hozzám! tolmácsolásával. Barátságot kötött Koós Jánossal, gyakran találkoznak és leveleznek, kicserélik számaikat."
(Sztárparádé, A "Világ Ifjúsága" albuma, 1968)
