Interjú

„Hogy a saját hangjaimat fedezzem fel”

Lukács Miklós cimbalomművész

Zene

Decemberben szólólemezzel jelentkezik, klarinétversenyét novemberben mutatták be. Az immár Prima díjas, a Magyarjazz.hu kritikusi szavazásán idén hangszeresként, tavaly pedig a Cimbiózis Trió lemezével győztes cimbalomművész januárban Charles Lloyd együttesének oszlopos tagjaként lép fel.

Magyar Narancs: A Zene az időtlen percek magányából című Cimbiózis-album óta nem jelent meg szerzői anyagod, viszont az ünnepek előtt szólólemezt adsz ki.

Lukács Miklós: A pandémia idején sok felkérést kaptam szólófelvételre, de Kopcsik Márton barátommal, a Fonó Records hangmérnökével bőven maradt időnk, felvettünk ezt-azt, és valahogy jó dolgok születtek. Gondolkoztunk, hogy elektronikát teszünk rá, aztán kezdtem fejben összerakni egy lemezt. Általában sokat olvasok – akkor még több időm volt olvasni –, és előkerültek Pilinszky János versei, Hamvas Béla művei, így a Mágia szútra is. Ebben van egy csodálatos gondolat: „A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.” Ezt választottam mottónak a No Mans Land (Senkiföldje) című lemezre. Azoknak ajánlom, akik most felébredve álmodnak a földön; mert ők viszik tovább a világot, és mindig kell néhány ilyen embernek lenni. Nemcsak a jazzben, a zenében, a tudományban, az irodalomban, a fizikában, az esélyegyenlőségben is. Martin Luther Kingnek a Nobel-békedíj átadóján mondott beszédéből is kiragadtam egy részletet, Pilinszkytől pedig ez hangzik el: „Kihűlt világ ez, senki földje!” De ezt azután találtam, hogy eldöntöttem, mi lesz a lemez címe. Tavaly abszolút éreztük ezt a kihűlt világot. Mennyire kellünk mi, zenészek? Mi a zene helyzete most? Sok zenész sorsa kilátástalanná vált. Az élet ilyen furcsa remény-reménytelenséget játszott velünk.

MN: Te azért nem nagyon vártál arra, hogy történjen valami, hogy megcsörrenjen a telefon. Gyakran posztoltál otthonról is.

LM: Úgy vagyok vele, ahogy Mohamed a heggyel… Különböző célokat, feladatokat tűzök ki magamnak. Amikor játszom, az más helyzet, mert meghívnak egy koncertre vagy jazzklubba. De a pandémia alatti videókat a közösségi médiára magamnak kreáltam, és olyan dolgokat játszottam, amiket különben sosem játszanék: filmzenéket, musicaleket, popzenét.

MN: Ezek szerint a szólólemez más irányba mutat, inkább a történések megértésének kifejezése.

LM: Sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan lehetne szép és aktuális szólólemezt csinálni. Mivel az utolsó évszázad igazi újdonsága az elektronika, próbáltam segítségül hívni, nem kihasználni, cimbalomhangokból és különböző effektekből építkezve. Az Avidia című tételben például vonós hangzás hallatszik, mintha kamarazenekar szólna, sokszor meg rockos a megszólalás, amihez a ritmusokat magam vettem fel. A No Mans Land bemutatóján viszont nem akarok szerencsétlenkedni az elektronikával a színpadon. A kvázi lemezbemutatót a Forte Társulat kortárs táncelőadásával valósítjuk majd meg.

 
Fotó: Németh Dániel

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.

Mindenki hibázhat

Nem állítható, hogy a KSH direkt hamisítana adatot a szegénységi mutatók kiszámításánál. Mégis, valahogy mindig a „kellő” irányba mutatnak a számok.