Interjú

„Szerencsére ők győztek”

Dinyés Dániel karmester, zeneszerző

Zene

A Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjével nyelvről, dalokról, zenei képzésről és zenei ízlésről beszéltünk, s az is kiderült, hogy mi a különbség az operaélet és az operajátszás között.

Magyar Narancs: Feleségeddel, Kolonits Klárával dalesteket szoktatok adni. A dal műfaja nálunk nem nagyon népszerű, vajon miért?

Dinyés Dániel: A nyelv miatt. A dal nagyon intim zenei műfaj, rendkívül fontos, hogy minden szót és pontosvesszőt megértsünk belőle. Márpedig mi itthon nem tudunk annyira se németül, se franciául, se oroszul, hogy mélységében értsük a dalirodalom főbb szerzőit. Lehet azt mondani, hogy az emberek a dallamért, a zenéért hallgatnak meg Schubert- vagy Grieg-dalokat, de a dal lényege, hogy minden egyes hangsúlynál, szónál érezzük, hogy a dalköltő hozzánk beszél. Anyanyelvi szintű nyelvismeret nélkül a dalok lényegének 80 százaléka elvész. A dalok a szalonkultúrához tartoztak, az pedig mára eltűnt. Egy operában, ha nem is mindig értjük a szöveget, a drámai szituációból felfogjuk, hogy miről van szó. Bécsben egy sor előadóterem éppen dalestekre készült, a dal nekik olyannyira alapvető műfaj, mint nekünk a népdal.

MN: Amikor két zenész, egy zongorista és egy énekes közösen próbál, döntéseket kell hozni. Nálatok ki mit ad ebbe bele?

DD: Klárival az a csodálatos, hogy semmit nem kell megbeszélnünk, tudjuk, mire gondol a másik. Sosem vitáztunk, kivéve a Rizikó nevű játékban, ahol szerinte én helytelenül taktikáztam, de zenében soha nincs vita. És a legcsodálatosabb számunkra, hogy soha semmit nem adtunk elő kétszer ugyanúgy, miközben minden úgy tűnik, mintha minden apró részlet nagyon be lenne gyakorolva. De hát ez a két test–egy lélek csodája.

MN: Nemcsak zeneszerző és karmester, hanem színházi zenész is vagy. Mit gondolsz arról a jelenségről, hogy ha az operaszínpadon megjelenik egy televízió, az már „modernnek”, a rizsporos parókás Mozart-előadás pedig „hagyományosnak” minősül, miközben a lényeg nem ebben keresendő.

DD: A jelenséget ismerem, de nem feladatom foglalkozni vele. Göttinger Pál rendezővel megcsináltuk a Dido és Aeneast teljes barokk kiállításban, Tom Johnson 4 hangú operáját meg farmer-pólóban. A kettő tökéletesen megfért egymás mellett egy estén; egyetlen kérdés az, hogy a darab mondanivalóját mi szolgálja jobban.

MN: A zene érintetlen maradt?

DD: Igen. Én utálom, ha a zenébe belenyúlnak, mert az az alapanyag, amit interpretálni szeretnénk: ha abba is belenyúlunk, akkor az már egy másik alapanyaggá válik. A modern meg hagyományos szembeállítása, különösen külsődleges elemek alapján teljesen fölösleges. A közönség túlnyomó része számára úgyis az a lényeg, hogy át tudja-e élni a darabot vagy nem. Én is írtam már egy cikksorozatot az operaélet és az operajátszás különbségéről. Az az operaélet, amikor egy Mozart, Verdi, Wagner vagy Rossini léptékű zseni új és új darabokat ír, és a közönség azért megy az operába, mert ezeket látni akarja. Ami most történik, az operajátszás, ami vagy arról szól, hogy milyen volt a modernizált rendezői felfogás és üzenet egy régi szerző régi operájának régi problémáival kapcsolatban, vagy arról, hogy az énekesnő aznap este hogyan énekelte a szerepét, mennyire volt tökéletes zeneileg, és hogy „eredeti”, korabeli-e a jelmeze. Egyik irány sem a darabról, hanem az előadás mikéntjéről szól. Ha operaéletet szeretnénk, akkor nem a Traviatába kellene beoltani a Black Lives Matter témáját, hanem megbízni egy szerzőt, hogy írjon egy operát a Black Lives Matterről. A mai problémákra most a musical reagál, az opera műfaja nem akart eléggé lépést tartani a társadalommal. A művészet – ahogy Kertész Imre tömören mondta – nem lehetett ugyanaz Auschwitz után, mint előtte volt. Elvesztette a direkt kapcsolatot az emberekkel, mert amíg az alkotó művészet a feldolgozhatatlan feldolgozásával volt elfoglalva, addig a társadalom igénye a minél gyorsabb felejtés volt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.