Magyar Narancs: Feleségeddel, Kolonits Klárával dalesteket szoktatok adni. A dal műfaja nálunk nem nagyon népszerű, vajon miért?
Dinyés Dániel: A nyelv miatt. A dal nagyon intim zenei műfaj, rendkívül fontos, hogy minden szót és pontosvesszőt megértsünk belőle. Márpedig mi itthon nem tudunk annyira se németül, se franciául, se oroszul, hogy mélységében értsük a dalirodalom főbb szerzőit. Lehet azt mondani, hogy az emberek a dallamért, a zenéért hallgatnak meg Schubert- vagy Grieg-dalokat, de a dal lényege, hogy minden egyes hangsúlynál, szónál érezzük, hogy a dalköltő hozzánk beszél. Anyanyelvi szintű nyelvismeret nélkül a dalok lényegének 80 százaléka elvész. A dalok a szalonkultúrához tartoztak, az pedig mára eltűnt. Egy operában, ha nem is mindig értjük a szöveget, a drámai szituációból felfogjuk, hogy miről van szó. Bécsben egy sor előadóterem éppen dalestekre készült, a dal nekik olyannyira alapvető műfaj, mint nekünk a népdal.
MN: Amikor két zenész, egy zongorista és egy énekes közösen próbál, döntéseket kell hozni. Nálatok ki mit ad ebbe bele?
DD: Klárival az a csodálatos, hogy semmit nem kell megbeszélnünk, tudjuk, mire gondol a másik. Sosem vitáztunk, kivéve a Rizikó nevű játékban, ahol szerinte én helytelenül taktikáztam, de zenében soha nincs vita. És a legcsodálatosabb számunkra, hogy soha semmit nem adtunk elő kétszer ugyanúgy, miközben minden úgy tűnik, mintha minden apró részlet nagyon be lenne gyakorolva. De hát ez a két test–egy lélek csodája.
MN: Nemcsak zeneszerző és karmester, hanem színházi zenész is vagy. Mit gondolsz arról a jelenségről, hogy ha az operaszínpadon megjelenik egy televízió, az már „modernnek”, a rizsporos parókás Mozart-előadás pedig „hagyományosnak” minősül, miközben a lényeg nem ebben keresendő.
DD: A jelenséget ismerem, de nem feladatom foglalkozni vele. Göttinger Pál rendezővel megcsináltuk a Dido és Aeneast teljes barokk kiállításban, Tom Johnson 4 hangú operáját meg farmer-pólóban. A kettő tökéletesen megfért egymás mellett egy estén; egyetlen kérdés az, hogy a darab mondanivalóját mi szolgálja jobban.
MN: A zene érintetlen maradt?
DD: Igen. Én utálom, ha a zenébe belenyúlnak, mert az az alapanyag, amit interpretálni szeretnénk: ha abba is belenyúlunk, akkor az már egy másik alapanyaggá válik. A modern meg hagyományos szembeállítása, különösen külsődleges elemek alapján teljesen fölösleges. A közönség túlnyomó része számára úgyis az a lényeg, hogy át tudja-e élni a darabot vagy nem. Én is írtam már egy cikksorozatot az operaélet és az operajátszás különbségéről. Az az operaélet, amikor egy Mozart, Verdi, Wagner vagy Rossini léptékű zseni új és új darabokat ír, és a közönség azért megy az operába, mert ezeket látni akarja. Ami most történik, az operajátszás, ami vagy arról szól, hogy milyen volt a modernizált rendezői felfogás és üzenet egy régi szerző régi operájának régi problémáival kapcsolatban, vagy arról, hogy az énekesnő aznap este hogyan énekelte a szerepét, mennyire volt tökéletes zeneileg, és hogy „eredeti”, korabeli-e a jelmeze. Egyik irány sem a darabról, hanem az előadás mikéntjéről szól. Ha operaéletet szeretnénk, akkor nem a Traviatába kellene beoltani a Black Lives Matter témáját, hanem megbízni egy szerzőt, hogy írjon egy operát a Black Lives Matterről. A mai problémákra most a musical reagál, az opera műfaja nem akart eléggé lépést tartani a társadalommal. A művészet – ahogy Kertész Imre tömören mondta – nem lehetett ugyanaz Auschwitz után, mint előtte volt. Elvesztette a direkt kapcsolatot az emberekkel, mert amíg az alkotó művészet a feldolgozhatatlan feldolgozásával volt elfoglalva, addig a társadalom igénye a minél gyorsabb felejtés volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
