Horváth Balázs szerzői estje tökéletes példáját adta annak, hogy miért szeretnek az emberek kortárs zenei hangversenyekre járni. Mert – bármily meglepő – mostanság sokan járnak ilyesféle koncertekre, ezúttal a Fuga is szépen megtelt. Hét darab hangzott el, a zeneszerző mindegyik előtt beszélt egy kicsit a komponálás miértjéről, inspirációjáról, a hangulat pedig annyira oldott és fesztelen volt, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tetszett, hogy egy-egy néző a művek közben felállt, hogy keressen egy jobb „nézőpontot” (Horváth darabjainak látványa legalább olyan fontos, mint a hangzása), vagy visszakérdezett, ha az előadó nem érthetően mondta be a következő tétel címét. Az ilyen koncerteken oly evidens, hogy nem mi vagyunk a darabokért és a muzsikusokért, hanem épp fordítva.
Horváth az elmúlt néhány év terméséből válogatott, a darabok egyik felében egy csembalistának, a másikban egy ütőhangszeresnek jutott fontos szerep. Egy kivétel volt, a brácsára és zongorára írt Nata, son című nem szonáta, melyet Bársony Péter és Hlavacsek Tihamér adott elő. E darab sok-sok erénye közül most azt tűnt különösen fontosnak, ahogy mind a hagyományos, mind a speciális (egykoron experimentális) zongorahang elsősorban érzéki hatásként, nem pedig meglepetéseffektusként vett részt zenei folyamatokban. Ugyanennek egészen nagyszerű és az előadás szempontjából is kiforrott példáival találkozhattunk egy Cím nélküli marimba-zongora kettősben, melyet Palotás Gábor és Baráth Bálint rendkívül magas élvezeti értékű műként tálalt. Palotás ezenkívül néhány remek marimba-etűdben (Surface studies) is brillírozott, a BEAN című zenei-színházi akcióban pedig remekül teremtette meg az este alaphangulatát. A csembalós művek közül az ősbemutatóként előadott M4 című csembaló-harmonika darab bizarr hangképe, az egyetNEMértés pedig egyszerre finom és harsány humora miatt maradt emlékezetes.
Fuga, március 24.
