A zenei előadóművészek nemzetközi mezőnye megismerhetetlenül nagy, és mindig tartogat meglepetéseket. Ez a lemez hárommal is szolgál: meglepetés a lenyűgöző amerikai zongorista, Nicholas Angelich játéka – róla már esett szó e hasábokon egy korábbi szólólemeze kapcsán, de a muzsikust nem ismeri a magyar közönség, Budapesten soha nem koncertezett, pedig már 49 éves. Meglepetés a 2012-ben alapított francia historikus zenekar, az Insula Orchestra, és az együttes női karmestere, a remek Laurence Equilbey is az.
Közös lemezük Beethoven G-dúr és Esz-dúr zongoraversenyét kínálja nagyszerű felvételen, korabeli zenekari apparátussal és kompromisszumként egy 1892-es Pleyel-zongorával, amelyet a felvétel kedvéért restauráltak. A hangszer pompásan szól, a zenekar olyan erőteljes új színeket és hangsúlyokat fedeztet fel a hallgatóval a két sokat hallott Beethoven-versenyműben, amelyeket eddig még nem vettünk észre. Laurence Equilbey határozott tempókarakterekkel, feszesen, a művek szenvedélyes alaphangvételére koncentrálva, energiagazdagon vezényel.
Nicholas Angelich rendkívül pontosan és ugyanakkor elementáris indulattal, feszesen és tüzesen játszik, interpretációjában úgy egészíti ki egymást intellektuális közelítésmód és lobbanékonyság, hogy egyik sem sérül a másik tényező jelenléte miatt. Beethovent nagyon nehéz úgy megszólaltatni, hogy az élmény az újszerűség erejével hasson és a felfedezés tapasztalatát nyújtsa, az újraértékelés esélyével ajándékozva meg a hallgatót. Ezúttal sikerül.
Erato, 2018
