Lemez

Huszonegy, sok ásszal

Marianne Faithfull: Negative Capability

  • - minek -
  • 2019. január 6.

Zene

A rockzene hajnalán úgy tűnhetett, hogy a műfajt a fiataloknak találták ki, és könnyű belőle kiöregedni. Némely rockhősök kissé elhamarkodottan saját korai halálukat remélték (lásd The Who: My Generation), mások tragikus módon, akaratlanul teljesítették be a jóslatot.

A hatvanas évek rockhősei és dalos csalogányai szerencsés esetben mára megöregedtek, ami ugyan sajnálatos fizikai korlátok közé szoríthatja előadói kreativitásukat, de a kor ihletet is adhat, még ha ez szomorú apropókat is jelent: betegség, kortársak, barátok elvesztése és egy olyan világ tapasztalata, amely cseppet sem lett békésebb és biztonságosabb az elmúlt fél évszázad alatt. A londoni Marianne Faithfull örök, nagy visszatérő a popzenében. Ahhoz képest, hogy karrierje 1964-ben, 17 évesen kezdődött a későbbi nagy szerelem, Mick Jagger és Keith Richards As Tears Go By című dalának lemezre éneklésével, hosszabb-rövidebb hiátusok után rendre visszatért a zenecsináláshoz, dalszerzéshez. A művésznő feltűnően aktív volt ebben az évtizedben is, látszólag nem is törődve a mozgását sokáig bénító súlyos balesettel és a betegségei, mindenekelőtt a krónikus artritisz naponta jelentkező kínzó tüneteivel, sorra készülő lemezein rendre nagyszerű zenészekkel és dalszerzőkkel dolgozott együtt.

Nem történt ez másként a leg­újabb – hosszú pályafutásának 21. – albuma, a Negative Capability esetében sem, de most valami különösen szerencsés csillagállásnak és a jól összerakott kreatív energiák összhatásának köszönhetően igazán jól sikerült, remélhetőleg a popzenei emlékezetben is megmaradó album született, pályafutásának talán egyik legerősebb darabja. Eleve izgalmas – és itt különös jelentőséget nyer –, hogy zenésztársaival három régi számát is újra feldolgozta, melyek karrierjének különböző időszakaiból származnak. Például mindjárt itt az As Tears Go By, amelyet harmadízben énekelt fel; az eredetileg csengő magas regiszteren előadott dal a már évtizedek óta megszokott a maradandó hatású hang­szálgyulladás, italok, porok és cigaretták által reszelősre edzett hangon szólal meg, ami egyszerre karmol és simogat. De az idővel, az elmúlással és a lassan gyógyuló bánattal birkózik az It’s All Over Now, Baby Blue Dylan-adaptációjában, amelynek 1971 után másodszor fut neki. Újra felvette híres 1979-es visszatérő lemeze, a Broken English egyik dalát is (Witches’ Song), a gitárral, elektromos zongorával és hegedűvel tálalt, az eredetinél sokkal puhább verzióban már távoli emlék minden kaland és még megnyugtatóan messze a halál.

Érdemes megemlékezni a remek segítőtársakról is: Rob Ellis (PJ Harvey állandó alkotótársa) és Warren Ellis (Bad Seeds/Grinderman) volt a lemez két producere a kezük alá dolgozó stúdiómágus Head mellett, de ők azok, akik a hangszerek jó részét is megszólaltatják. És ha már megidéztük, szerzőként és háttérvokalistaként (sőt zongorán játszva) is felbukkan Nick Cave. Ed Harcourt, illetve Rob McVey is sokat tesz hozzá a lemezhez, a multiinstrumentalista-énekes Harcourt a számok többségének társszerzője is. Külön figyelmet érdemel, hogy milyen erősek az új dalok: a lemezt indító, egy élet hibáival elszámoló Misunderstanding vagy a Nick Cave-vel közösen írt The Gypsy Faerie Queen Shakespeare-ihlette poézise is remek. A három évvel ezelőtt, a párizsi Bataclanban végrehajtott terrortámadás emlékére Mark Lanegannel közösen írt They Come at Night különösen drámai tónusú, Faithfull dühöt és kétségbeesést sugárzó boszorkányhangja együtt zeng a síró gitárral, a szintiből kicsalt elektronikus hangokkal – és az eredmény vérfagyasztó és egyben katartikus. Az elhunyt barátnő, Anita Pallenberg emlékére írt Born to Live éppen olyan gyönyörű, elégikus ballada, mint az élettel számot vető In My Own Particular Way, és akkor még nem említettük a szinte monomániásan melankolikus, kétségbeesetten letargikus No Moon in Parist.

Faithfull egy minden szempontból szép és emlékezetes karrierzáró albumot tett le az asztalra, melynek kapcsán jogos párhuzamként emlegetik máris Johnny Cash és Leonard Cohen megdöbbentően erős, karriert és életet lezáró lemezeit. Csak remélni tudjuk, hogy ez a búcsú az ő esetében nem jön el hamar.

Panta Rei/BMG, 2018

Neked ajánljuk