Opera

Whisky per tutti!

Puccini: A Nyugat lánya

Zene

A megtörtént dolgok számára rendszerint eleve logikus látszatot kölcsönöz az a puszta tény, hogy végbementek. Így például a jelenből visszatekintve egészen kézenfekvőnek vélhetjük, hogy Puccini New York-i ősbemutatójú 1910-es operájához amerikai, sőt vadnyugati témát választott, méghozzá az előző világsikerét, a Pillangókisasszonyt egyszer már jól szolgáló újvilági darabgyáros, David Belasco legfrissebb színpadi látványosságát megzenésítve.

Pedig a Maestro valójában éveken át megveszekedetten keresgélt és próbálkozott, hogy végül ne épp ennél a megoldásnál kössön ki. S habár A Nyugat lánya jól sikerült, és 118 éve rendszeresen ott szerepel a világ operaszínpadain, azért korántsem bizonyos, hogy kikezdhetetlenül helyes döntés volt a vadnyugati, aranylázas témaválasztás. A western, sőt a makaróniwestern képzete ugyanis, mi tagadás, nem túl előnyösen vetül rá erre az operára, ez egyszer rossz értelemben vett hatásvadász gyanánt is megmutatva Puccinit, ezt az amúgy a lehető legjobb értelemben vett hatásvadászt.

A cselekmény hézagtalan áthelyezése ebben az esetben különösen nehéz feladatot jelenthet egy lelkiismeretes rendező számára, ám egyúttal méltóbb vállalásnak tűnhet, mint száz más operánál megtenni ugyanezt. Az évad első operabemutatóján a fiatal orosz rendező, Vaszilij Barhatov és kreatív csapata most a vadnyugat és vadregény nélkül bocsátotta a közönség elé A Nyugat lányát, s a végeredmény részben meggyőzőnek, részben vitára érdemesnek bizonyult. Az aranyásók peremlétét itt a jelenkori proli kiszolgáltatottság teszi érzékletessé: melósokról, vendég- vagy épp feketemunkásokról szól a történet java. A szó szoros értelmében vett csőlakók szegényszagú férfikollektívája életszerűen és üdítően jól egyénítő jelmezekben mozog: Zinovij Margolin ruhái – talán egyetlen kivétellel – affektált színpadiasság nélküli, mai viseletek.

Ashby, a Wells Fargo társaság ügynöke céges kezeslábast viselő művezető, akinek talán még a tb-jét is fizeti a vállalat, Jack Rance a biztonsági cég kirendeltje. A címszereplő, Minnie pedig úgy tolja be kerékpárját a színre, mintha szociális munkásként ápolna meghitt kapcsolatot a betonhengeres munkásszálló lakóival. Mindenesetre egy magasabb társadalmi régió­ból látogat a melósok közé, ez rögtön kiderül, amint a második felvonásra felmegy a függöny. A Minnie otthonában játszódó felvonás ugyanis modern polgári jólétet mutat: itt szabadulna végre elhúzódó szüzességétől a nő, ha a választott férfi múltja – és jelene – nem állna kettőjük közé. Dick Johnson, alias Ramerrez, a nemes szívű bandita rokonszenvesen stramm, és megnyerő a svádája is, míg az elveszettsége határozottan jelen idejű. Őt kellene Minnie-nek megváltania, ám ez vajmi nehéz, ebben a produkcióban meg egyenesen lehetetlen feladat.

Barhatov ugyanis radikálisan megváltoztatja a történet végkimenetelét. A harmadik felvonásban, ahelyett, hogy Minnie kiimádkozná szerelmét a lincselni készülő aranyásók keze közül, most valami egészen más történik a színpadon. Előbb a sebesült és trisztánian haldokló Dick Johnson víziója, majd az ő testi halála után Minnie látomása alkotja a felvonást, egy pluszfüggönnyel, viszont happy end nélkül. Átgondolt és hatásos koncepció, amellyel szemben – paradox módon – inkább az agyunk emelne vétót, semmint az érzékeink.

Az említett érzékek közül a hallással kapcsolatban akadtak apróbb gondok a bemutató estéjén. Így az első felvonás nagy csoportos aranyásó-zsánerjeleneteinek sorában a tucatnyi énekes közül korántsem mindenkit lehetett hallani, s utóbb a közörömre színre lépő Minnie, vagyis Bátori Éva hangjából is el-elveszett egy-egy frázis. Bátori mindvégig a lehetőségei határán mozog ebben a kitüntetetten nehéz szólamban, de alakításából igazán nem csupán az áradóan nőies, tiszta és nagy lélek méltatható. Szopránja és egész előadói kultúrája a második felvonás szerelmi kettősében, majd a harmadik felvonás záró szakaszában például igen szép pillanatokat teremt. Játéka pedig eleven és motivált, s legfeljebb a lányos mórikálásból vehetne vissza egy kockacukornyit.

A tenor Gaston Riveróról már eddig is voltak kellemes budapesti emlékeink, és múlt szombati Johnson-Ramerreze most ezek számát tetézi. Hiánytalanul, póztalan férfiassággal tölti ki figuráját, hihető, hogy bele lehet szeretni, s a hangja nemcsak az opera egyetlen slágerszámában (Ch’ella mi creda, III. felv.) bizonyul diadalmasnak. Fő ellenlábasa, a Rance seriff szólamát éneklő Szegedi Csaba ugyancsak a hangjánál van, ám vele kapcsolatban mégis leginkább egy jó szándékú, bár talán
kéretlenül tolakodó megjegyzést tennénk: fogynia kellene.

A csőlakók kollektívájából többen is kiemelkedtek jó figurateremtő képességük révén. Cseh Antal, Balczó Péter és Kiss Tivadar, ahogy mindig, úgy most is érdekes, színes egyéniségnek tetszik a színpadon. Az érdekes meg a színes jelző Kocsár Balázs és a zenekar teljesítményére viszont már kevésbé illene, annál inkább a korrekt és a jól összefogott.

Erkel Színház, december 1.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."