Pedig a Maestro valójában éveken át megveszekedetten keresgélt és próbálkozott, hogy végül ne épp ennél a megoldásnál kössön ki. S habár A Nyugat lánya jól sikerült, és 118 éve rendszeresen ott szerepel a világ operaszínpadain, azért korántsem bizonyos, hogy kikezdhetetlenül helyes döntés volt a vadnyugati, aranylázas témaválasztás. A western, sőt a makaróniwestern képzete ugyanis, mi tagadás, nem túl előnyösen vetül rá erre az operára, ez egyszer rossz értelemben vett hatásvadász gyanánt is megmutatva Puccinit, ezt az amúgy a lehető legjobb értelemben vett hatásvadászt.
A cselekmény hézagtalan áthelyezése ebben az esetben különösen nehéz feladatot jelenthet egy lelkiismeretes rendező számára, ám egyúttal méltóbb vállalásnak tűnhet, mint száz más operánál megtenni ugyanezt. Az évad első operabemutatóján a fiatal orosz rendező, Vaszilij Barhatov és kreatív csapata most a vadnyugat és vadregény nélkül bocsátotta a közönség elé A Nyugat lányát, s a végeredmény részben meggyőzőnek, részben vitára érdemesnek bizonyult. Az aranyásók peremlétét itt a jelenkori proli kiszolgáltatottság teszi érzékletessé: melósokról, vendég- vagy épp feketemunkásokról szól a történet java. A szó szoros értelmében vett csőlakók szegényszagú férfikollektívája életszerűen és üdítően jól egyénítő jelmezekben mozog: Zinovij Margolin ruhái – talán egyetlen kivétellel – affektált színpadiasság nélküli, mai viseletek.
Ashby, a Wells Fargo társaság ügynöke céges kezeslábast viselő művezető, akinek talán még a tb-jét is fizeti a vállalat, Jack Rance a biztonsági cég kirendeltje. A címszereplő, Minnie pedig úgy tolja be kerékpárját a színre, mintha szociális munkásként ápolna meghitt kapcsolatot a betonhengeres munkásszálló lakóival. Mindenesetre egy magasabb társadalmi régióból látogat a melósok közé, ez rögtön kiderül, amint a második felvonásra felmegy a függöny. A Minnie otthonában játszódó felvonás ugyanis modern polgári jólétet mutat: itt szabadulna végre elhúzódó szüzességétől a nő, ha a választott férfi múltja – és jelene – nem állna kettőjük közé. Dick Johnson, alias Ramerrez, a nemes szívű bandita rokonszenvesen stramm, és megnyerő a svádája is, míg az elveszettsége határozottan jelen idejű. Őt kellene Minnie-nek megváltania, ám ez vajmi nehéz, ebben a produkcióban meg egyenesen lehetetlen feladat.
Barhatov ugyanis radikálisan megváltoztatja a történet végkimenetelét. A harmadik felvonásban, ahelyett, hogy Minnie kiimádkozná szerelmét a lincselni készülő aranyásók keze közül, most valami egészen más történik a színpadon. Előbb a sebesült és trisztánian haldokló Dick Johnson víziója, majd az ő testi halála után Minnie látomása alkotja a felvonást, egy pluszfüggönnyel, viszont happy end nélkül. Átgondolt és hatásos koncepció, amellyel szemben – paradox módon – inkább az agyunk emelne vétót, semmint az érzékeink.
Az említett érzékek közül a hallással kapcsolatban akadtak apróbb gondok a bemutató estéjén. Így az első felvonás nagy csoportos aranyásó-zsánerjeleneteinek sorában a tucatnyi énekes közül korántsem mindenkit lehetett hallani, s utóbb a közörömre színre lépő Minnie, vagyis Bátori Éva hangjából is el-elveszett egy-egy frázis. Bátori mindvégig a lehetőségei határán mozog ebben a kitüntetetten nehéz szólamban, de alakításából igazán nem csupán az áradóan nőies, tiszta és nagy lélek méltatható. Szopránja és egész előadói kultúrája a második felvonás szerelmi kettősében, majd a harmadik felvonás záró szakaszában például igen szép pillanatokat teremt. Játéka pedig eleven és motivált, s legfeljebb a lányos mórikálásból vehetne vissza egy kockacukornyit.
A tenor Gaston Riveróról már eddig is voltak kellemes budapesti emlékeink, és múlt szombati Johnson-Ramerreze most ezek számát tetézi. Hiánytalanul, póztalan férfiassággal tölti ki figuráját, hihető, hogy bele lehet szeretni, s a hangja nemcsak az opera egyetlen slágerszámában (Ch’ella mi creda, III. felv.) bizonyul diadalmasnak. Fő ellenlábasa, a Rance seriff szólamát éneklő Szegedi Csaba ugyancsak a hangjánál van, ám vele kapcsolatban mégis leginkább egy jó szándékú, bár talán
kéretlenül tolakodó megjegyzést tennénk: fogynia kellene.
A csőlakók kollektívájából többen is kiemelkedtek jó figurateremtő képességük révén. Cseh Antal, Balczó Péter és Kiss Tivadar, ahogy mindig, úgy most is érdekes, színes egyéniségnek tetszik a színpadon. Az érdekes meg a színes jelző Kocsár Balázs és a zenekar teljesítményére viszont már kevésbé illene, annál inkább a korrekt és a jól összefogott.
Erkel Színház, december 1.
