Koncert

Ian Siegal Band

Zene

Ha létezik blueszenész, akire gondolkodás nélkül rá lehet mondani, hogy minden ízében hiteles, akkor az Ian Siegal.

Ha létezik blueszenész, akire gondolkodás nélkül rá lehet mondani, hogy minden ízében hiteles, akkor az Ian Siegal. Megjelenése, whiskyvel átitatott rekedtes hangja, színpadi gesztusai és önironikus monológjai egyaránt a műfaj lényegét adják át. Ezért is fájó veszteség, hogy nemrég bejelentette: az idei az utolsó év, amikor aktívan koncertezik, jövőre visszavonul és új életet kezd. Az ok prózai: 30 éve áll a színpadon, évi 150–200 bulija van szerte Európában, most fáradt bele. Ha minden igaz, egy karibi szigetre költözik a feleségével, hogy valami egészen mással foglalkozzon.

Persze a búcsúzásnak megadja a módját, turnéja budapesti állomásán nem kevesebb mint két és fél órát játszott. A terem zsúfolásig megtelt, a közönség javarészt idősebb és az átlagnál érzékenyebb volt: már azért is méltatlankodva ránk szóltak, ha egy dal közben beszélgetni kezdtünk. „Izzadok, mint egy kurva a templomban”, mondta Siegal rögtön az elején, és végig hasonló szellemben anekdotázott a számok között. Elmesélte azt is, hogy hétfőn szabadnapja lesz, ezért a főváros összes ír pubját végigjárja majd, megnézi a Liverpool BL-meccsét, és mindenkivel iszik egyet, aki megtalálja őt.

A repertoárban saját dalok és klasszikus bluesok egyaránt voltak. Olyan is, amely a lassú folyású instrumentális részeknek köszönhetően negyed óránál tovább tartott. Itt azért érezhetően leült kicsit a hangulat, de utána újra belelendültek. A kísérő zenészek (Gyenge Lajos – dob, Herr Attila – basszusgitár, Nagy Szabolcs – zongora) is megérdemlik a dicséretet, mindhárman a műfaj legjobbjai között vannak Magyarországon. A magyar rajongóknak szerencsére nem kell örökre búcsút venni Siegaltől: a tervek szerint évente egyszer ezután is ellátogat majd hozzánk, a Tom Waits munkássága előtt tisztelgő Braindogs turnéjára. És ha már itt lesz, remélhetőleg egy-két szólókoncertet is ad, mert igény biztosan lenne rá.

Muzikum Klub, február 22.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.