Lemez

Iggy Pop: Free

  • Nagy István
  • 2019. október 26.

Zene

Az elmúlt tíz évben kétféle Iggy Popot ismerhettünk: a gyökereihez hű, mindörökké félmeztelen punk-keresztapát, és a kísérletező, új utakat kereső, nyugodtabb és letisztultabb művészt. Az előbbit kaptuk a 2016-os, Josh Homme közreműködésével készült Post Pop Depression című albumon és a Budapest Parkban két hónappal ezelőtt tartott koncerten, az utóbbit pedig az olyan közelmúltbeli nagylemezein, mint a 2009-es Préliminaires vagy a három évvel későbbi Aprés. A turnék utáni felszabadulás ihlette Free, amely már a 18. szólómunka a sorban, szintén az utóbbi kategória. „A lemezen mások beszélnek helyettem, de az én hangomon szólalnak meg”, nyilatkozta az egykori Stooges-vezér, utalván arra, hogy a dalok elkészültében fontos szerepet játszott a Noveller néven alkotó Sarah Lipstate dalszerző-énekesnő, valamint egy színes bőrű trombitás-énekes-zeneszerző, Leron Thomas. Utóbbi komponálta a dalok többségét (a főhős mindössze három számban társszerző), és jól tele is fújta azokat trombitával. A 72 éves Iggy nem akart tipikus rockzenei kíséretet, és a rockosabb vonal egyedül a Loves Missingben érvényesül, bár a trombita ott is felesel az elektromos gitárral. Jó pár dalnak kifejezetten ambientes a zenei alapja: ilyen például a nyitó- és cím­adó dal, aztán a Page, valamint a Glow in the Dark, az album zenei szempontból talán legizgalmasabb darabja. Szintén kellemes hallgatnivaló a tört ütemes Sonali, valamint az első single-nek választott James Bond. De a legnagyobb meglepetés a végén érkezik egy ambient/spoken word trilógia formájában. Ennek első része, a We Are the People egy 1970-es Lou Reed-versre íródott, a második a Do Not Go Gentle Into That Good Night című Dylan Thomas-költemény megzenésítése, a borongós finálé – The Dawn – pedig erőteljesen megidézi A Dolog című Morricone/Carpenter sound­track hangulatát. Jó kis album ez, és minden egyes meghallgatással csak jobb lesz.

Loma Vista / Universal, 2019

 

Neked ajánljuk