Lemez

Így érdemes

Underworld: Barbara Barbara, We Face a Shining Future

  • - minek -
  • 2016.05.07 14:04

Zene

Karl Hyde és Rick Smith az elektronikus tánczene időtlen ikonjai: ott voltak a kezdeteknél (sőt, már az előtt is…), velük lett felnőtt, majd szinte riasztóan gigantikus tömegszórakoztató attrakcióvá a műfaj.

Tízezrek hallgatták őket a fesztiválokon, dalaik (mert az Underworld-szerzemények voltaképpen mindig azok) az ezredforduló környékének igazi himnuszai, ikonikus filmek betétszámai voltak, Hyde repetitív, mániákus kántálása pedig az elektronikus popzene egyik trade markja, amely száz közül is felismerhetővé teszi az Underworld felvételeit.

Most dramaturgiailag jöhetne akár egy de is az új album kapcsán, ám minek: a hat év szünet után kiadott Barbara Barbara… tökéletesen igazolja a felfokozott várakozásokat, sőt voltaképpen kellemesen meg is lepi az Underworld pályafutásának utóbbi évtizedeit nem feltétlenül elfogult rajongással figyelő befogadót. Igaz, a két delikvens az utóbbi években sem pihent a babérjain: Karl Hyde szólólemezével (Edgeland) és Enóval közös 2014-es albumával öregbítette hírnevét, Rick Smith pedig többek között Danny Boyle-lal dolgozott együtt, például a Trance című film zenéjén. Ráadásul megfelelő producert találtak a közös munkához: a drum and bass attrakcióként elhíresült High Contrastnak hála a maga változatosságában is összetartó zeneanyagot sikerült összerakni, ahol az Underworld jó három ­évtizedes pályafutásából ismerős hangképek és stílusok frissen, felesleges kliséktől mentesen kelnek új életre. Az I Exhale posztpunkos allúziójától az If Rah lassú-középtempós, kissé savas hömpölygésén át a Low Burn határozott döngöléséig szépen fokozatosan emelkedünk Hyde jólesően megnyugtató kántálásával kísérve. A Santiago Cuatro meglepő, de kellemes akusztikus gitáros szösszenete és a lassú, egzotikus szintetikus dudasávval és dünnyögéssel kísért Motorhome sem ültetik le a lemezt, csupán engedik, hogy megpihenjünk a finálé előtt. Az Ova Nova pontosan az a melodikus, középtempós 4/4-ben lüktető, érzelmektől fűtött szerzemény, amelyet az érett s még kreativitása teljében lévő Underworldtől várhatunk; Hyde manipulált hangját a háttérben kíséri a két zenekari beltag lánygyerme­keinek vokálja – s ez a családias, optimista, emelkedő hangulat megmarad a lelketlen megfigyelő számára kicsit hatásvadásznak tűnő, de tökéletesen működő zárószámban (Nylon Strung) is. Javukra írhatjuk, hogy a visszafogott hosszúságú, háromnegyed órás terjedelmet sikerült maximálisan kihasználniuk, s egy szinte megindítóan kedves lemezt tettek le az asztalra.

Universal, 2016

Neked ajánljuk