Soren Lokke Juul sportnyelven szólva igazi late bloomer, későn beérő tehetség: előbb jó évtizedet töltött el ismeretlen koppenhágai formációkban, mielőtt egy éve létrehozta volna új zenekarát, az Indianst. Az már korunk csodája, hogy az Indians egy mobiltelefonnal készített YouTube-videó (Magic Kids) révén szerezte kezdeti ismertségét - második maxijuk már a 4AD-nél jött ki, akárcsak debütáló albumuk, a Somewhere Else. S megérte eddig várni, hiszen egy remek pillanatokban gazdag, emlékezetes lemezt sikerült a főhősnek összeraknia. Egyrészt Juul tehetséges dalszerző, akinek szerzeményei bővelkednek a fülünkben megragadó, kellemes, néha mégis szokatlanul csavarodó harmóniákban. Másrészt a maga sajátos fejhangján jól is adja elő őket - dalszövegei is ráerősítenek a finoman melankolikus, álomszerű hangulatra.
Ehhez jön még a rendkívül mértéktartó hangszerelés; sokszor úgy érezhetjük, az alkotó inkább meghalt volna, mintsem hogy egyetlen szintihanggal többet tegyen hozzá. Az első két számban csupán pehelykönnyű szintiszőnyeg és billentyűfutamok kísérik énekét, az akusztikus gitár csak az I Am Hauntedban kerül elő. Bár idővel kicsit hangsúlyosabbá válik az alapvetően áttetsző elektronikai köntös (a Lips Lips Lipsben, s később a La Femme-ban a már-már minimalista 4/4-es alap is előkerül), ám az elbűvölően vidám Cakelakersszel megint visszatérünk a szinte folkos gitárpengetéshez. A szép, szomorú, mégis motorikusan lüktető címadó-albumzáró szám sem a fölösleges műfaji dilemmák oldására szolgál, viszont szépen keretezi ezt az erős, megkapó zeneanyagot.
4AD/Neon Music, 2013
