Interjú

„Ismerjük meg végre az eredetit!”

Pál Tamás karmester a Bánk bánról

Zene

Nyitott kérdések és változatos, olykor egyenesen megoldhatatlannak tűnő problémák sorát veti fel minden új Erkel-bemutató. Az „ős” Bánk bán most készülő új, szegedi produkciójának karmesterét erről, valamint az Erkel-recepció esélyeiről kérdeztük.

Magyar Narancs: Hat éve, az Erkel-bicentenárium alkalmával arról beszéltél lapunknak (lásd: „Eddig csak piros-fehér-zöld ügy­nek tekintettük”, 2010. február 25.), hogy Erkelt tartósan félreismerjük és alulértékeljük, s jelezted a témával kapcsolatos személyes elkötelezettségedet is. Most is épp egy októberi Bánk bán-bemutatóra készülsz.

Pál Tamás: Szünetekkel én azóta is folytattam futásomat Erkel ügyében, s most, nyolcvanhoz közel, annyi Erkel-előadás után, amikor Szegeden közösen elhatároztuk, hogy elővesszük a Bánk bánt, hatalmas új feladatokkal szembesültem. Abban a korábbi interjúban arról is beszéltem, hogy semmiképp sem kell megtagadnunk azt a nagy tehetséggel és erősen átdolgozott Bánkot vagy Hunyadi Lászlót, amit a ma élő nemzedékek megismertek és megszerettek, s ezt a véleményemet ma is tartom. De mégsem lehet többé elmennem a mellett a nyilvánvaló kihívás mellett, hogy ismerjük meg végre az eredeti művet. Annál is kevésbé, hiszen 2010 óta itt tornyosul előttünk a Bánk bán háromkötetes partitúrája, amely nagyszerű kritikai kiadás alakjában, Dolinszky Miklós gondozásában jelent meg, és amiben ott van valami egészen más, mint amiről eddig tudtunk. Van bennem egy kis személyes bűntudat is ezzel kapcsolatban, mert amikor a kezembe került ez a kiadás, akkor minden tiszteletem mellett elsőre inkább félretettem, azt gondolva, hogy a benne levő Bánk bán valószínűleg túl régies, s bizonyosan alapos okuk volt arra a harmincas években Nádasdy Kálmánéknak, hogy erőteljesen átdolgozzák. De amikor leküzdöttem az előítéleteimet, akkor egy végtelenül izgalmas új művet fedeztem fel, ami, mondhatni, az egész személyes Bánk bán-, sőt Erkel-képemet átalakította. Nem állítom, hogy ez megnyugtató érzés: azt az átdolgozott Bánk bánt mindenki szerette, én is szerettem, s most látok helyette egy egészen káprázatos 19. századi operát, tele szépséggel és tele problémával, beleépülve az európai bel canto hagyományrendszerébe.

MN: Mennyiben lesz eredetibb, illetve más ez a szegedi „ős Bánk”, mint az utóbbi néhány év pár hasonló próbálkozása?

PT: Részben közvetve, részben közvetlenül vannak információim a korábbi kísérletekről, s ezek alapján az a benyomásom, hogy talán nem szembesültek és így nem is küzdöttek meg azokkal a problémákkal, amelyekkel mi most megküzdünk. Nagy érdem, hogy Debrecenben is és a budapesti koncertszerű előadáson is elővették a Dolinszky-féle csodálatos partitúrát, és azzal dolgoztak. Csakhogy az a kiadás, ahogy az Erkel-összkiadás eddig megjelent mindahány darabja, már az előszóban deklaráltan elzárkózott attól, hogy zongorakivonatot közöljön. Márpedig zongorakivonat nélkül gyakorlatilag kizárt, hogy bárhová is elkerüljön a Bánk bán, mert a világ akármelyik operaházában is merülne fel egy Erkel-bemutató ötlete, az első lépés okvetlenül az lenne, hogy bekérnének egy teljes zongorakivonatot – és ilyen még ma sem létezik! Ahogyan nincsen teljes kiadott zenekari szólamanyag sem. Vagyis akik mind a mai napig bemutatták az „ős” Bánk bánt, azok egy vegyes zongorakivonatból dolgoztak: a múlt század elején – és a 2010-es bicentenáriumra a Rózsavölgyi által reprint formában is – kiadott ének-zongora kivonatból, amely teljesen szakszerűtlen és tele van őrjítő hibákkal. Illetve, ugye, van egy 1957-es másik zongorakivonat, de az jószerint egy másik művet tár elénk. Ami annál tragikusabb, mivel operaművészetet gyakorlatilag képtelenség zongorakivonat nélkül csinálni. Azután van még valami, amit talán kicsit igazságtalanul, de mégis számonkérhetünk ezen a filológiailag oly remek kritikai kiadáson: nem foglalkozik az előadhatóság praktikus szempontjaival. Ilyen az énekszólamok fekvése, mondjuk, az első felvonásbeli Bánk–Biberach-kettősben, amelyből Nádasdyék utóbb Bánk–Tiborc-duettet fabrikáltak: a partitúrában a szám első fele kis terccel, a második fele egy nagy szekunddal van magasabban, mint ahogy azt valaha is előadták. Aztán ott vannak az arányproblémák. Mivel Erkel körül nem létezett igazi, parancsoló erejű operai igényrendszer, melynek a közönség elvárása és az énekesek teherbírása egyaránt a részét alkotta volna, ezért ő bizonyos tényezőkkel egyszerűen nem vetett számot. Így az eredeti Bánk második felvonása teljes formájában gyakorlatilag merénylet a címszerepet éneklő tenoristával szemben, hiszen a jelenetbeosztás szerint Bánk Hazám, hazámja indítja ezt a felvonást, utána jön a Bánk–Tiborc-kettős, következik Melindával egy nagyon hosszú duett, s függöny nélkül váltunk át a Gertrúd meggyilkolásával záruló s az átdolgozott verziónál háromszor hosszabb, remek párjelenetbe. Ebből húzni kell, mert különben fél órán át szinte szünet nélkül kell énekelnie a tenornak, a szólam fekvéséről most nem is beszélve.

MN: Ti hogyan oldjátok meg ezeket a praktikus problémákat?

PT: A partitúrát megvetettem a színházzal, ez még simán ment. Ezt követően két irányban indultunk el. Miután tudtuk, hogy autentikus zongorakivonat nem létezik, a már említett múlt századbeli kiadást kimásoltuk egy ismert netes, ingyenes kottagyűjteményből, az IMSLP-ből. Ez lehet, hogy jogdíj-következményekkel jár, hiszen a Rózsavölgyi Kiadó ma is egzisztál, mi több, újból kiadta a kottát. Volt, aki megvásárolta a reprintet, de van olyan művészünk, Réti Attila, aki édesapjától még az elrongyolódott eredetit örökölte. A számítógépre mentett kivonatot Kardos Gábor karmester kollégám munkába vette, s a mai napig tartó heroikus munkával kigyomlálta belőle az eredeti hibákat, egy nevezőre hozta a Dolinszky-partitúra anyagával, bevezette a szükséges szövegjavításokat, transzpozíciókat és húzásokat. Így tudunk szólistáink és énekkari művészeink kezébe autentikus kivonatot adni. A másik irány: a zenekari szólamanyagot a Magyar Állami Operaháztól kölcsönöztük, hiszen ők már – az új partitúrára támaszkodva – előadták a művet. Ez egyszerűen hangzik, a valóságban azonban hosszú tárgyalási folyamat végén került birtokunkba az anyag, illetve annak úgynevezett Sibelius számítógépes rendszerbe átvitt változata. Ez azért volt így, mert az operaház nem kottakölcsönző kiadó, így végül a két intézmény főigazgatói által jegyzett szerződés aláírása után küldhette el a számítógépes verzió létrehozója a szólamokat tartalmazó linkeket. Ez a procedúra május közepétől augusztus végéig tartott.

MN: És mi a helyzet Egressy Béni szövegével, amiről szinte csak rosszat hallani?

PT: Valóban, rusázzák, szidják azt a szöveget, pedig szerintem remek. Mondom rögtön a legkényesebb példát! A Hazám, hazám Nádasdy szövegével él a fülünkben:

Hazám, hazám, te mindenem!

Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.

Arany mezők, ezüst folyók,

Hős vértől ázottak, könnytől áradók.”

Egressy eredetileg a következőt írta ide:

Hazám, hazám, te mindenem!

Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.

Hazám, hazám, te mindenem!

Rajtad előbb kell, előbb segítenem.

Szegény hazám, te mindenem!

Rajtad előbb kell, előbb segítenem.

Magyar hazám, te mindenem!

Rajtad előbb segítenem,

Előbb kell segítenem!

Az erősen repetitív eredeti szöveg nem szép, viszont minden látszólagos sutaság ellenére is eleven és drámai…

MN: És nélkülözi a Nádasdy-féle szöveg historizáló-klasszicizáló s egyúttal retrospektív jellegét.

PT: Vagy Bánk első felvonásbeli románcához Nádasdy mesterien illesztett hozzá egy Vörösmarty-verset (Késő vágy), amivel Bánk és Melinda kapcsolatára az első pillanatban rávetül az idős Vörösmarty és a gyereklány Csajághy Laura irodalomtörténeti szerelme. Egressynél ehelyett ez hangzik el: „Melinda, te égi név. / Öröklétem javát / eggyé fogó kapocs. / Úgy szétomlál tehát, / s törhetlen életed úgy elmorzsoltatott, / hogy még rész abból a / gazoknak is jutott”. Egressy Bánkja tehát a legkevésbé sem az aranymezők, ezüstfolyók országából jött, s a feleségéhez fűződő viszonya is másmilyen, mint ahogy azt az átdolgozott változatból megismerhettük. Drámai hős, akinek nem jut gördülékeny szöveg, de ez a göcsörtösség is hozzátartozik a mű lényegéhez. Ez persze nem jelenti azt, hogy a végletesen elavult kifejezéseket vagy a nyilvánvaló hibákat ne kellene kijavítanunk Egressy szövegében. Egy általam ideálisnak elképzelt kritikai kiadás ilyen pontokon például bátran élhetne javaslatokkal.

MN: Hogyan lehetne a Bánk bán körüli faramuci helyzetet meghaladni? És lehet-e javítani a mű nemzetközi esélyein?

PT: Mindenekelőtt tehát kellene egy, a kritikai összkiadáson alapuló zongorakivonat. Aztán szükséges egy revíziós tanulmány arról, hogy az előadások során milyen transzpozíciós, szöveg- és arányproblémák merülhetnek fel, s ebben gyakorlatias ajánlásoknak is szerepelniük kellene. Végül mondok még egy látszólag vad dolgot: el kellene készülnie egy olasz nyelvű fordításnak és abból egy olasz nyelvű felvételnek, hogy a franciás-olaszos és szorosan a bel canto univerzumához tartozó Bánk bán végre megtalálhassa a maga helyét a nemzetközi operavilágban.

Változatok

Erkel Ferenc 1850-től egy bő évtizeden át dolgozott harmadik operáján, amely 1861 márciusában, egy évtizeddel a librettót jegyző Egressy Béni halála után került a pesti Nemzeti Színház közönsége elé. A Bánk bán „nagyon sokáig dacolni fog az idő vasfogával” – írta a bemutatót követően Erkel kollégája, tisztelője, majd ellenlábasa, Mosonyi Mihály, s igaza lett, ám az opera, amelybe a szerző Gyula és Sándor nevű, tehetséges fiai is beledolgoztak, nem változatlan formában őrizte meg népszerűségét és rangját. A harmincas években Radnai Miklós operaigazgató kezdeményezte a két legkedveltebb Erkel-opera korszerűsítését, s a Hunyadi László után, 1940-re elkészült Rékai Nándor, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv erőteljes, szinte új művet teremtő Bánk bán-átdolgozása. Ráadásul – részben tenorhiány okán, részben a nagyszerű Palló Imrére gondolva – baritonváltozatot is készítettek a címszerep (és basszust pedig az eredetileg bariton Tiborc) számára, s egy évtizeden át így játszották a már akkor is nemzeti operaként tisztelt művet. 1953-ban azután Simándy József révén újra visszahódította a címszerepet egy szárnyaló tenorhang, ám ekkor meg Kenessey Jenő alkalmazott további módosításokat az opera zenei anyagán. Az eredeti mű rekonstruálásának esélyét azután két Erkel-évforduló, az 1993-as halálozási centenárium és a 2010-es születési bicentenárium teremtette meg, de a Bánk bán jobbára mindmáig Nádasdyék változatában kerül színpadra, s persze úgy is él a közönség emlékezetében.

Neked ajánljuk