Magyar Narancs: Egy amerikai protometál-zenekarban, a Dustban kezdted a pályafutásodat.
Marky Ramone: 16 évesek voltunk, gimnazisták, és azon gondolkoztunk, miért nincsenek Amerikában súlyos zenekarok. Ott volt a Blue Cheer és a Summertime Blues, de ezt leszámítva mindenhol csak szoftrock ment, heavy metal sehol. A Black Sabbath féléves késéssel jelent meg nálunk, addigra már megírtuk az első lemezünket. Brooklynból, kemény környékről jöttünk, bandáztunk, verekedtünk, ezt a keménységet akartuk belepakolni a zenénkbe.
MN: Iskola helyett próbákra jártál?
MR: Esti iskolába jártam nyáron, a három év gimnáziumot három hónap alatt végeztem el. Tudtam, hogy tanulnom kell, de sosem akartam öltönyös-nyakkendős irodista lenni. Koszos pincében laktunk, olyan hangszeren játszottunk, amit éppen össze tudtunk eszkábálni, és futárként dolgoztam, hogy eltartsam magam. Sem pénzünk, sem semmink nem volt, de élveztük, hogy zenélhetünk.
MN: 72-ben aztán felvételiztél a New York Dollsba.
MR: Miután feloszlott a Dust, mindenki ment a maga útjára. Én az Estusszal csináltam egy lemezt, amikor Johnny Thunders lehívott egy meghallgatásra. Jerry Nolan volt ott meg én. Ő kapta meg a melót, mert én triolákat és díszítéseket játszottam egy olyan zenekarban, ahol csak tartani kellett a ritmust. Utólag örülök, hogy nem kerültem be a Dollsba, mert lehet, hogy én is rákaptam volna a heroinra, mint Johnny és Jerry. Utána Wayne, azaz Jayne Countryval játszottam, körbeturnéztam a világot a Richard Hell and the Voidoidsszal, majd hívott Tommy, hogy szálljak be a Ramonesba, mert ő producerként akar dolgozni. Elmentem a meghallgatásra, elnyomtunk három számot, és bevettek.
MN: A Ramonesban mennyire kellett igazítani a stílusodon?
MR: Tommy stílusa teljesen más volt, mint a többi punkdobosé. A Ramonesban nagyon gyorsan kell játszani a lábcineken és az oldaltamokon. Ringo lábcinjátékából sokat tanult Tommy. Én ugyanazt játszottam, mint ő, csak keményebben. Több díszítést használtam, új szintre emeltem a stílusát. Muszáj volt, mert nem csinálhattunk örökké háromakkordos lemezeket. Ha a Road to Ruin ugyanolyan lett volna, mint az első három album, a kritikusok és a rajongók azt mondták volna, hogy „na, még egy háromakkordos lemez, ideje lenne valamivel megfűszerezni a zenét”. Én ezt a fűszert adtam hozzá a Ramoneshoz a Dustnál és a Voidoidsnál gyűjtött tapasztalataimból.
MN: Az igaz, hogy a koncertek alatt sosem ittatok vizet, hogy ne tűnjetek fáradtnak?
MR: Igen. Ha egy zenész vizet iszik a színpadon, vagy az arcát törölgeti, azt mutatja, hogy elfáradt. Én nem fáradok el. A Ramonesban időnk sem lett volna inni, mert ha épp egy vizesüveggel bénázok, amikor Dee Dee beszámolja az „egy-két-há-négyet”, nem tudok időben belépni.
MN: Sok történet kering arról, milyen volt Phil Spectorral dolgozni az End of the Centuryn.
MR: Phil a legjobb producer, aki valaha élt. Bármelyik producer egymásra tud pakolni gitárokat 16 sávban, és hangszabályozó programmal helyére húzni az éneket, de Philnek anno csak két sávja volt mindenre. És nézd meg, mit csinált azokon a Beatles-, Ronettes- és Turner-lemezeken! Joey és én tiszteltük őt ezért, Johnny és Dee Dee nem. Ők nem jöttek ki vele. Hozzá voltak szokva, hogy gyorsan dolgozunk, Phil viszont lassú volt, mert mindent tökéletesen akart csinálni. Voltak vitáink, de sosem fogott ránk pisztolyt. Az csak pletyka. Öt hónapig tartott, míg felvettük a lemezt, de ez az albumunk fogyott a legjobban akkor.
MN: Ő lett volna a megfelelő producer a Ramones számára?
MR: Részünkről ez egy kísérlet volt, amivel új rajongókat szereztünk. De hogy akartunk-e még egy lemezt csinálni Phillel? Nem. Szerintem Daniel Ray volt a megfelelő producer számunkra. Tommy munkáját is nagyon szerettem a Road to Ruinon, mert tudta, milyen dobhangzást szeretnék, és még a dobcuccát is odaadta.
MN: A Ramonest sokáig nem értékelték érdemeinek megfelelően. Éreztél nyomást a zenekaron, hogy befussatok? Joey mindig azt hitte, hogy majd a következő lemezzel jön el a nagy áttörés.
MR: Lassan építkeztünk. Sohasem írtunk számot csak azért, hogy sláger legyen. A rádiók egyébként sem játszottak minket. Nagyon konzervatív volt a rádió akkoriban. Fleetwood Macet, Totót, Journey-t, James Taylort nyomtak, olyan bandákat nem, amik a szipuzásról énekelnek. Sok számunkat a szövege miatt nem adták le. A Rock ’n’ Roll High Schoolt játszották párszor, de a szülők tiltakoztak ellene. Nem akarták, hogy azt hallgassa a gyerek, hogy valaki utálja az iskolát. Az olyan dalok, mint a KKK Took My Baby Away, az I Wanna Be Sedated vagy a Sheena Is a Punk Rocker szóba sem jöhettek. Mert hát mivel szedáljuk le magunkat? Droggal? Alkohollal? A punk szónak is volt negatív kicsengése az angolok miatt, akik náci kitűzőket viseltek.
MN: Vagyis ti szívtatok a Sex Pistols miatt.
MR: Igen. Pedig az csak egy póz volt. Malcolm (McLaren, a Sex Pistols menedzsere – S. T.) megmondta nekik, mit csináljanak. A pistolsosok hippik voltak, akik levágták a hajukat, és lekoppintották Richard Hellt. Malcolm látta a punkszínteret Amerikában, és átültette Angliába. Fasza banda egyébként a Sex Pistols, de ha az országodat megtámadták a nácik a II. világháborúban, akkor egyszerűen nem viselsz náci karszalagot. Azt sem értettem, hogy Joey miért énekelt a nácikról a Today Your Love, Tomorrow the Worldben, ha egyszer Hymannek hívják, és zsidó? Sok zsidó barátom nem is szereti ezt a számot, és Seymour Steinnek, a Sire Records tulajának sem tetszett. De végül felkerült az albumra.
MN: Megkérdezted Joeyt, miért csinálta?
MR: Azt mondta, viccből. De ez nem vicc. Amerikában sok dj és klubtulaj zsidó volt, és ők sem értékelték a poént. Ez is közrejátszhatott abban, hogy nem játszottak minket a rádiók.
MN: Stephen King viszont nagyon szereti a Ramonest. Egyszer meg is hívott titeket magához.
MR: A Pet Cemetary betétdala volt az első szám, amit felvettünk, miután visszatértem a bandába. Utána meghívott minket a házába, jót kajáltunk nála. Nagyon intenzív, szúrós szemű ember. Sci-fikről beszélgettünk a pincéjében, ami tele van díszletekkel és kellékekkel a könyveiből készült filmekből. De ő inkább horror-, mint sci-fi rajongó, és a Them!-ről mindig a Universal-filmekre, A múmiára meg A farkasemberre terelte a beszélgetést. A Pet Cemetaryhez forgattunk egy klipet is a Sleepy Hollow temetőben. Koromsötét volt, csak a kamerák lámpái égtek, mi pedig egy hidraulikus emelőn játszottunk, ami leeresztett minket a sírba. Félelmetes volt. Ahogy az is, amikor kifelé eltévedtünk a temetőben. A kocsiban Dee Dee-vel, egy barátommal, és az ő fekete rottweilerével ültünk, ami a filmben is szerepelt. Nem égtek az első lámpáim, úgy kerülgettem a fákat, hogy az autópálya fényei alapján tájékozódtam. Dee Dee teljesen beparázott. Rettegett, mert babonás volt. Én nem – én ateista vagyok.
MN: Elkerülhetetlen volt, hogy a 90-es években feloszoljon a zenekar?
MR: Igen. Akkor már sokkal népszerűbbek voltunk, de Joeyn látszott, hogy nagyon beteg. 94-ben eldöntöttük, hogy befejezzük, és két évig tartott, mire minden országban adtunk búcsúkoncertet. Ha még élnének a többiek, és újjáalakulna a Ramones, mi lehetnénk a világ legnagyobb zenekara.
MN: Ha nem turnéznál, meg tudnál élni csak a Ramones-pólók eladásaiból?
MR: Meg. Elég jól keresünk a pólókkal. De a legutóbbi kivizsgáláson azt mondta az orvosom, hogy sok páciense, aki visszavonult, pár évre rá meghalt. Csak ültek otthon, nem volt mit csinálniuk. Eljön majd az idő, amikor én is leteszem a dobverőmet. De úgy érzem, még nincs itt az ideje.
