„Tiéd lehet az egész univerzum, de hagyd meg nekem Itáliát” – énekli a római hadvezér, Ezio a hun hódítónak, Attilának Verdi operájában, s az egykorú beszámoló szerint az 1846-os premieren valaki felkiáltott a sorok között: „Nekünk, Itáliát nekünk!” A zeneszerző, aki sem politikai, sem üzleti kérdésekben nem volt egészen naiv, számított efféle reakcióra, amikor a Risorgimento küszöbén, a talján csizma egyesítése előtti években ehhez a történethez nyúlt. (De ha Verdi zenéje nem is volt mindig az események középpontjában, utólag azért igyekeztek úgy kanyarítani a történetet, hogy ott legyen: pár éve derült csak ki, hogy a Va, pensiero! valószínűleg soha nem volt politikai himnusz, ezt csak húsz-harminc évvel később terjesztették el róla. A gáláns Verdi nem állta a szóbeszéd útját.) A civilizációk és kultúrák ütközőpontján fellobbant szerelem ez idő tájt amúgy is a zeneszerző legkedvesebb toposzai közé tartozott: erről árulkodik a kevéssé sikerült Alzira, a Nabucco és a Lombardok is. Az Attila szerelmi motívuma persze nem egy Rómeó és Júlia: 452-ben járunk, amikor a hun fejedelem Róma ellen vezeti seregét. A nagy csata előtt baljós álmot lát, másnap pedig, amikor Leó pápa elé járul, az is világossá válik, hogy látomása beteljesedik majd. A vezér halálát végül Odabella, a foglyul ejtett amazon okozza, aki a bibliai Judithoz hasonlóan, népe megmentéséért meggyilkolja őt. Az opera alapjául szolgáló Zacharias Werner-dráma szerint legalábbis: Attila valójában a Német-római Birodalom fenyegetése miatt hagyott fel Róma ostromával.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
