„Ízig-vérig urbánus” - Sebő Ferenc zenész, népzenekutató

  • Rácz Judit
  • 2016.01.12 08:15

Zene

Miért volt különleges a magyar népzene a múltban, és hol van a helye a mai életünkben? Ki tartja életben, és mi a szerepe ebben a táncnak? A táncházmozgalom meghatározó alakjával tudományos kutatásokról, Bartókról, Kodályról és az internet nagy lehetőségeiről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A magyar nép­zene különlegesen gazdag. Hogyan hasonlítható össze a francia, német, angol, mediterrán népzenével?

Sebő Ferenc: A mi népzenénk az európai zene része. A nagy különbség csak abban van, hogy hol mennyire maradt meg. Amiről beszélünk: a zene és a tánc mindig, mindenütt az emberek közti kommunikáció része volt. Azon hagyományban felnőtt emberek számára, akiket mi még éppen elcsíptünk, egyenrangú volt a beszéd, a zene és a tánc: mindhárom az önkifejezés és a párválasztás nyelvezete volt. A 19. század közepén Európában mindenütt elindult a romantika mozgalma, és mi viszonylag korán ­rácsatlakoztunk. Remek szakembe­reink voltak. A mi esetünkben a politika is árnyalta a dolgot: mi egy nem létező ország lakói voltunk, akik meg akarták mutatni, hogy ők nem akárkik. Egy angol birodalomnak kisebb gondja is nagyobb volt, hogy a népzenéjével foglalkozzon, miközben világbirodalmat épít. A magyar kultúra története abban különbözik a többitől, hogy mivel a török korig önálló, belső vámhatárok nélküli országként létezett, „globalizálódott” a kommunikáció. Nálunk nem voltak és ma sincsenek akkora nyelvi különbségek, mint, mondjuk, a bajor és a felnémet között. Ez a használati zenében is teljesen nyilvánvaló a Kárpát-medencében – már a nyelveken túl is: homogenizálódott a zene és a tánc is. Már Bartók észrevette, hogy akármelyik magyar faluba megy, mindenütt megtalálja ugyanazokat a népdaltípusokat Sopron megyétől Moldváig. Ha viszont az ember az egyik kis régió román falujából átmegy a másikéba, már más tíz-húsz dallamot talál. A magyar népzene tehát abban különleges, hogy nagyon egységes.

MN: És az európai népzene, melynek ezek szerint a része vagyunk, mitől különleges?

SF: Attól, hogy Európában a reneszánsz idején beindult gazdasági és társadalmi fejlődés révén az embereknek kezdett pénze és szabad­ideje lenni, ami a világ többi részein sehol sem jött létre. A liturgikus zene és a munkadalok mellett kialakultak a szabadidő eltöltésének műfajai. A kettő azóta is párhuzamosan megy: a liturgikus hagyomány és az abból alakult koncertmuzsika mellett mindig ott volt a köznapi élet, a szórakozás populáris zenéje. Egyre több alkalom és tér nyílt ezek művelésére. Nagy divathullámok indultak el, melyek lassanként feloldották a kötött, nemenként szegregált kör- és lánctáncok egyeduralmát, és kialakultak a koedukált páros táncok. Volt is nagy botrány ebből; ­leírták és szószékekről prédikálták, hogy mekkora paráznaság, milyen ördöggel való cimboraság a „tapogatós tánc”, amelyben a férfi tánc közben testközeli érintkezésbe kerül a nővel. Európán kívül ilyesmi nem jött létre: Japánban, Kínában, Koreában nincs páros tánc, csak munkadalok vannak. Mert nem győztek a forradalmak, hát nem alakulhatott ki európai értelmű reneszánsz.

false

 

Fotó: Draskovics Ádám

MN: A népzene a nép által művelt zene. Ma ilyen értelemben már nincs nép – az a nép nincs, amely ezt a zenét művelte. A legeldugottabb faluból is a városra és a világra néznek.

SF: A nép fogalmának meghatározása is változékony, korfüggő. A zenében leginkább úgy tennék különbséget, hogy van a másvilágra irányuló liturgikus zene, és a napi élet populáris zenéje. Amiről mi beszélünk, azt akár „historikus popzenének” is nevezhetném. A magyarpalatkai ugrós-for­gatós-kidobós tánc típusát tekintve ugyanabba a tánccsaládba tartozik, mint a rock and roll. A táncdivatok  nemigen válogattak az osztályok között, általában minden népréteget meghódítottak. Nálunk azért csak a parasztok hagyománya őrizte meg ezt a historikus popkultúrát napjainkig, mert egyedül ők vészelték át közösségként a 400 éven át tartó felkeléseket, polgárháborúkat és egyéb bonyodalmakat. Az ő munkájuk eredményére mindkét harcoló fél igényt tartott. Nekik a helyükön kellett maradni. Így aztán a nagypapának volt alkalma elmondani, elénekelni az unokának mindazt, amit tud. A parasztság tehát nem a forrása, hanem csak a fenntartója, közvetítője egy érett és használható közmagyar műveltségnek. Ez az a felfedezés, amely a különlegesen művelt bölcsész és zenetudós Kodály Zoltán érdeme.

MN: Nincs olyan veszély, hogy a „népzene”, ahogyan ma a szót a köznyelv használja, múzeumi tárggyá változik? Amit persze néhányan még művelnek, de nem természetes, organikus körülmények között.

SF: Éppen most bizonyosodik be, hogy nincs. Épp a mi nemzedékünk jött rá, hogy ez az értékes anyag átvehető, és a városi fiatalok használatában is tovább éltethető. A falusiak már – ilyen-olyan okokból – kiengedték a kezükből. A város fedezte fel, hogy a mai korban is szükség van kreativitásra, önkifejezésre, az emberek közötti intim kommunikáció kifinomult eszközeire – és ha ezek rendelkezésre állnak, miért kellene a szomszédba menni? Szó sincs múltba menekülő vagy romantikus műparaszti attitűdről! Ez egy ízig-vérig urbánus mozgalom, a reménybeli polgárosodás halvány kísérő jelensége.

MN: Hogyan alakult a népzene sorsa Bartók és Kodály gyűjtései óta? Mik voltak a főbb fejezetek és tendenciák ebben a történetben?

SF: Kezdetben a nemzeti mozgalomnak – melynek Habsburg-ellenes éle volt – szüksége lett volna valamilyen egységesítő erőre, de a népzene nem volt erre alkalmas, mert variánsokban él. Az egyik faluban így éneklik, a másikban amúgy, a Józsi bácsi is egyszer így, egyszer úgy: a népzene kreatív dolog. Hasonlíthatnám a folyó beszédhez. A verset – a „memoriter” szöveget – csak egyféleképpen lehet mondani, a folyó beszéd viszont változik. Így a népzene nem volt igazán alkalmas az egység demonstrálására, arra, hogy a nagygyűléseken egy ritmusra énekeljék. Kiderült, hogy a nemzeti zenét meg kell írni – és nótaszer­zőink meg is írták. Ez lett a „nemzeti” zene, vagy mondjuk úgy: a „népies nemzeti műzene”, mert utánozták a népzene bizonyos műfajainak modorosságait is. A romantika és a valódi népzene találkozása tehát a valóságban nem sikerült, csak az ideológia szintjén. Minden­esetre elindult a gyűjtés, és nagy szerencsénkre nagyon intelligens módon menet közben folyamatosan változtattak a programon. Először a Néprajzi Múzeumban is koponyákat gyűjtöttek, és fajelméleti méricskélésekbe kezdtek. Ennek köszönhetően remek fotóink vannak, amiken nemcsak a koponyák, hanem a viseletek is látszanak. A magyar kutatás nagyon hamar igazított a kezdeti téves irányokon, s egy máig is használható célra és módszertanra váltott át. Vikár Béla 1896-tól kezdve – fonográffelvételeket készítve gyorsírásos feljegyzései mellé – mindent fölvett, amin a folklorizálódás nyomai láthatók voltak. Ezzel utat nyitott az utána következő kutatók számára, hogy a vizsgálat rögzített, de ideológiához nem kötött tárgyát majd ők is tanulmányozhassák – esetleg a saját elképzeléseik, változó céljaik szempontjából is. Bartók is romantikusként kezdte, nemzeti ruhában járt, s levélben intette pozsonyi családját, hogy beszéljenek magyarul. De a romantikából hamar elege lett, mert az a nyelvezet időközben már nagyon elhasználódott – mind szellemileg, mind zeneileg. Amikor gyűjteni kezdett, és megismerte a „népet”, a „parasztzenét”, egy új világ, a „régi zene” érzelgősségtől mentes, „objektív hangja” kizökkentette a válságból, és új alkotásokra sarkallta. Ahogy Kodály meg arra is rádöbbent – bölcsész műveltségének köszönhetően –, hogy a magyar s egyben a nagy európai zenetörténet eddig ismeretlen és kihasználatlan forrása buzog fel a gyűjtéseik nyomán. Mintha magnófelvételeink volnának a régmúltból, mert élő ember élő módon még elénekli mindazt, ami hiányos, néha értelmezhetetlen kottával maradt ránk. Ennek felgyűjtése, rendszerezése és gyűjteményes kiadása volt a céljuk. Fel is osztották a munkát egymás közt Bartókkal. Az alapot Vikár 1910-ben lezárt, 8000 tételes gyűjteménye adta, melynek nagy százalékát Bartók lejegyezte. De a közreadáshoz egy rendszert kellett találni, amelyben az egyes dallamokra rálelhetünk. Olyan rendezésben gondolkodtak, amely formai szempontok alapján, de stílusok, életkor és származás szerint is sorba rakhatja a dallamokat. Ez nem volt egyszerű feladat a számítógép előtti korszakban. Bartók 1934 és 1938 között a teljes addigi gyűjtést – úgy 13 500 dallamot – meglehetősen bonyolult szisztéma szerint három stiláris osztályba rendezte. Így alakult ki a régi és új stílusú, valamint a maradék vegyes osztály. Közben kitört a háború, Bartók Amerikában ragadt, hamarosan meghalt.
A háború után Kodály más elvekre építve kívánta kiadni a nagy magyar népdalgyűjteményt, vagy ahogy később nevezték, a Magyar Népzene Tárát. Megalakította a népzenei kutatócsoportot, és a szokásdallamok közreadásával elkezdte a kiadványsorozat publikálását, s a rendezési problémákat távolabbra tolta. A rendezés elhúzódó vitájában először Járdányi Pál tette le a garast, majd az ő halála után Dobszay László és Szendrey Janka folytatta a munkát. Javaslatukat, ami néhány év leforgása alatt a teljes népdalanyag közreadását megoldotta volna, a szakmai környezetük sajnálatosan elutasította. Végül az a kompromisszum született, hogy Dobszay és Szendrey önálló tudományos munkájának részeként szülessék egy katalógus az összes típusról. Ebben a három kötetre tervezett műben legalább felsorakozhat százötven év összes gyűjtésének eredménye. Dobszayék rendszerének az érdekessége, hogy nem lineáris, elképzelt keletkezési sorrendben, hanem hasonlóság szerinti tömbökbe, halmazelméleti alapon rakták össze a mintegy 180 ezer támlapot.

MN: Most milyen állapotban van ez az anyag?

SF: A világraszóló nagy munka – egy valódi hungarikum! – el van végezve, csak az összegzés hiányzik. Dobszay halála miatt csak az első kötet valósult meg, a többi az utódokra maradt. Nagy kár lenne, ha az eddig nagy lendülettel és lelkesedéssel végzett munka pont a kiteljesedés előtt torpanna meg. A jelenlegi helyzetben csak a munkahelyek felszámolásának és a Zenetudományi Intézet (ZTI) palotája kiárusításának lehetünk tanúi. A népzenét csak szlogenek támogatják, a társadalomnak pedig fogalma sincs róla, milyen kincs birtokában vagyunk.

MN: Ez a tudományos része a dolognak – de mi van a népzene és a néptánc gyakorla­tával?

SF: Az 1970-es években, amikor elindult ez a népzenei revival, a ZTI kutatócsoportja mögénk állt. Rendezett anyagokat, szakmai támogatást kaptunk. A tudomány és a gyakorlat együtt haladt. Nagy szerencsénk volt, hogy a tudományos háttér mellett még az élő gyakorlattal is találkozhattunk. 1972-ben robbant ki a táncházmozgalom. Megtanultuk a zenét és a táncot, és a dolog visszanyerte azt a formáját, amiből kiindult, csak városi emberekkel. Mint már említettem, ez egy abszolút urbánus mozgalom volt, olyasféle polgárosodási jelenség, ami a finneknél, svédeknél már ötven évvel korábban lejátszódott. Ott már nem ciki a hagyomány megjelenése és felhasználása a mindennapi életben, pedig gazdag az ország. A tánc­ház burjánzása minket is meglepett. A három budapesti táncházból lett nyolc, aztán létrejött Miskolcon, Jászberényben, az országban mindenfelé. Országos táncházvezető tanfolyamot szerveztem Vitányi Iván intézetének szárnyai alatt, ahol Timár Sándor, a Bartók-együttes koreográfusa tanította a táncosokat, mi meg Halmos Bélával a zenészeket. Az innen kiszivárgó anyag révén lassan még a profi táncegyüttesek is megtanultak táncolni.

MN: És mi van ma? Az internetkorszak nem tette tönkre a táncházat?

SF: Semmi esetre sem. Sőt. A legújabb nemzedék az internetről, a YouTube-ról tanulja a táncokat, mert a néptánc és a népzene ismeretterjesztő műsor formájában a jelenlegi televízióink műsorstruktúrájába „nem fér be­le”, egy másodpercnyi hely erre a műfajra nem jut. Kivéve a Páva vetélkedőt, ami végre megmutatja országnak-világnak ezt a szorgos, tehetséges fiatal nemzedéket. De a témát egyszersmind kétévenként kipipálva, jól jeleníti meg azt a kampányszellemet is, amivel a távlati tervezést és a szívós, kitartó munkát – csupa polgári erény – mindig is tönkre lehetett tenni Magyarországon. A táncházak pedig köszönik, jól vannak: osztoznak a művelődési helyszínek sorsában, hol lebontják az épületet, mint az FMH-t a Molnár utcában, hol a költségvetést vonják meg. Folytassam?

MN: A rádióban viszont van népzene.

SF: Szerencsére. A Bartók rádió élen jár. Naponta vannak népzenét sugárzó műsorok, de az ismeretterjesztést – bár a heti egy műsorommal igyekszem azt is adni – lehetne még bővíteni, akár a raktáron porosodó régebbi, Sárosi-, Manga-sorozatokkal is.

MN: Te nem látszol puristának, aki kivont karddal véd egy formát, stílust, előadásmódot. Nem bánod a felhasználást, átdolgozást, beépítést.

SF: A népzene története jó iskolát ad erről a kérdésről is. A népzene mindig, minden állapotában rugalmas, élő anyag volt, amit rengeteg hatás ért. Az a gyönyörű, ahogy átvették, feldolgozták, továbbadták, és ez a folyamat sohasem zárult le. Amíg így működik, addig azt jelenti, hogy ez az anyag használható. Ha eltesszük a szekrénybe, akkor persze nem. Örülök neki, hogy a jelenlegi fiatal nemzedék végre hazai nyersanyagból dolgozik. Így van esély az elmélyült, minőségi munkára. Az is jó jel, hogy a sajátjukénak érzik, nem csupán színpadi produkció a céljuk. Használni akarják, és most már tudják is. És ha ez így van, akkor már akár akcentusmentes színpadi produkciók is születhetnek.

MN: Hogyan fonódik össze a cigányzene és az, amit magyar népzenének hívunk? Liszt félreértése óta (aki a cigányzenét hitte magyar népzenének) Bartók tisztázásán át máig hogyan alakul ez a kapcsolat?

SF: Amit Liszt hallott, az a népies magyar műzene volt, amit a cigányok az éttermekben fővárosi urak megrendelésére játszottak. A cigányok saját folklórjával később sem sokat foglalkoztak. Pedig része az egységes magyar népzenének, és gyönyörűen beletagozódik. Az összes magyar daltípus megvan benne, és szenvedélyesebben, több improvizációval, néha hangszert utánzó „pergetéssel” éneklik mind cigány, mind magyar szöveggel. Indiai kapcsolatról nem tudunk. Az már nagyon régen volt.

MN: És akkor a magyar nóta… Itt is vannak átfedések. Hogyan lehet megkülönböztetni az autentikus népzenétől?

SF: Meg kell nézni a szerkezetét. És a Google használatával a nóta szerzőjét is kideríthetjük. A legtöbbje népszínműből vagy operettből eredeztethető. A historikus popzenétől való eltérése ugyanaz, mint ami a régi barokk zene és egy Huszka-operett zenei világa között van. Az ilyen különbségek felismeréséhez kell némi zenei ismeret, az, amiről Kodály olyan sokat beszélt. A zenében való alapvető jártasságot, a zenei írás-olvasás tudományáról már nem is beszélve, az iskolában lehetne megszerezni, ha volna tisztességes zenei oktatás. Nem mondom, hogy a középkor felé haladunk, mert az történetesen kulturáltabb korszak volt: még a politikusok is tudtak kottát írni-olvasni.

MN: A politika ma végletesen megosztja az országot. Te mit érzel ebből? A „nép-” kezdetű bármi ma a politikai manipuláció eszköze.

SF: A bandaharcnak azt a formáját, amit ma politikának hívnak, mi nem gyakoroltuk. Ahhoz túlságosan is el voltunk foglalva a munkával. De arra azért büszke vagyok, hogy a néhány évvel ezelőtt beindult szlovák táncházak irányítói úgy nyilatkoztak kameráinknak, hogy ők már tíz éve járnak át a magyarországi tánc­házakba megfigyelőként, mert úgy érzik, a magyarok valami olyasmit csinálnak, amit nekik is követniük kell. Én nem tudom, hogy 1920 óta elhangzott-e ilyen mondat az utódállamok bármelyikének részéről. Nem nagyobb eredmény ez annál, mint amit a magyar diplomácia 95 éven keresztül produkált? Nevezhetnénk ezt is politikának…

Neked ajánljuk