Na, most nehéz lemezkritikát írni, néhány órával a halálhír után, és nyilván lehetetlen úgy újrahallgatni a Blackstart, mint pár nappal korábban. Most már minden egyes szó külön hangsúlyt kap, korábban nem feltűnő sorok új jelentést nyernek, és mindenki búcsúüzeneteket keres. Ami azt illeti, van is itt abból bőven.
| ||
A 2013-as, váratlan visszatérő albumhoz (The Next Day) képest a Blackstarra David Bowie szinte mindenkit lecserélt, egyedül a régi producer haver, Tony Visconti maradt meg hírmondónak. Beszállt viszont a felvételekbe a nemrég újra összeállt LCD Soundsystem agytrösztje, James Murphy, valamint néhány obskurus dzsesszmuzsikus, akiket Bowie konkrétan egy klubból szedett össze, mert megtetszett neki a zenéjük. Az egyik kiindulópont tehát a dzsessz volt, a másik meg a hiphop – egyfelől a Death Grips, másrészt a tavalyi év legnagyobb kritikai sikerét arató Kendrick Lamar, szóval aki egy újabb pop-rock lemezre várt, az elég nagy meglepetésben részesülhet: Bowie nem visszatekint a dicső múltra, hanem még a halál kapujában is új utakat keres.
Két dalt már tavalyelőtt megismertünk: az egyik a Sue (Or In A Season Of Crime), a másik pedig a ’Tis A Pity She Was A Whore, igaz, mind a két számot újra felvették, gyorsabb, vagy inkább zaklatott tempóban. Előbbiben Bowie már megemlíti, hogy „felhívott a klinika”, igaz, nem közvetlenül magáról, de kapunk ennél jóval konkrétabb üzenetet is. Például a közel tízperces Blackstarban, amiben az hangzik el, hogy „valami történt azon a napon, amikor meghalt”, és a vészjósló dzsessztronika hangulat némileg az Outside albumot idézi meg. A burgesses szlenggel megküldött Girl Loves Me-ben azt kérdezi, hogy „where the fuck did Monday go”, és Bowie ugyan vasárnap távozott el közülünk, mégis hétfőn ért el hozzánk a halálhír. A Dollar Daysben folyamatosan hangoztatja, hogy „haldoklom”, még ha megint csak más keretbe helyezi is a kifejezést, a legszívszorongatóbb azonban a feltámadást is jelképező Lazarus. Elég megnézni a pár napja debütált klipjét, amelyben a művész a kórházi ágyán fekszik, és arról énekel, hogy már a mennyországban van.
Aztán amikor az ember azt hiszi, hogy mindezt nem lehet fokozni, jön a záró I Can’t Give Everything Away, amiben még az ars poetica is megfogalmazódik: „Igent mondok, és nemet gondolok, mindig is ez volt a szándékom, ez a nektek szánt üzenetem.” Senki sem búcsúzott még ennyire hátborzongatóan: ahogy annyi mindennel korábban, úgy Bowie a halálával, illetve annak megéneklésével is még egyszer meglepett mindenkit.
Sony, 2015; hosszú búcsúcikkünk Bowie-tól a Magyar Narancs január 14-i lapszámában olvasható.
