Jason Moran teljes fegyverzetben pattant ki a Zeneakadémia színpadára, hogy a The Armory Concert című új anyagával szólóban elkápráztassa a közönséget. Amikor leült a Steinway-hez, csukott öklét homlokához tartva koncentrált, majd szép, levegős andantino bevezetőt adott elő. Ezután következhetett a repetitív tobzódással pörgő, zakatoló, az újraélesztésről szóló darab. Később konferálásában utalt rá, hogy egyszerűnek tűnő, de igazán nehéz utat választott, és arra is, hogy Charles Lloyddal tavaly ugyanezen a színpadon duózva mennyire más zenei szituáció állt fenn, de most rászorította magát erre a szerzői estre. A következő hét számban és a három ráadásban alig volt hasonló pillanat, hangulatok és felfogások kavalkádja szólt. Moran szerzeményei modernisták, anélkül, hogy az avantgárd útján járnának; struktúrájuk, bár összetett, olyan áttekinthető, mint egy kívül-belül üveg felhőkarcolóé. A Föld magmájának hangját jeleníti meg csak a basszusban, aztán úgy repíti a képzeletünket tovább, mint Nils Holgerssont a vadlúd, és megmutatja, miért az Esz-dúr a világmegváltás hangneme. Lubickol, hiszen megpendítheti egy grand zongorán egy grand teremben az akusztika 88 fekete-fehér árnyalatát. Fats Waller, Duke Ellington, Jaki Byard (a tanára) és legfőképpen Monk is vele vannak, de senkire sem hasonlít, ő maga grandiózusan egyéni. Fel sem tudom idézni, mikor hallottam ennyire fizikális, a konkrét művészetre emlékeztető zongorázást. Moran pengeéles intellektusa ugyan személyes inspirációkból komponál, ám amíg nem avat be szóban is néhány ilyenbe, addig csak csodálom, de nem azonosulok vele. Viszont sosem fogom elfelejteni, ahogy mosolyogva elmondta: néhai anyjának tette oda a második széket, a lapozó helyére, mert ma lett volna a születésnapja.
Zeneakadémia, február 12.
