Zene

Egyszerre könnyű is, nehéz is megérteni azt, hogy Paul Hindemith zenés színpadi életműve miért nem épült be úgy istenigazából a hazai operarepertoárba a maga idejében. Könnyű, hiszen az avantgárd kísérletező kedv, az intellektuális bátorság és a fanyar humor Hindemithre oly jellemző, szabadságélményt árasztó elegye nemigen hatott ideillőnek még a múlt század operai arany- és ezüstkoraiban sem.

A műfajteremtő francia-spanyol zenei kalandor immár húsz éve járja a világot bandájával és „salsamuffinnak” nevezett zenéjével. Jubileumi turnéjuk keretében a Budapest Folk Festen is fellépnek.

1970 az Illés-zenekar éve lehetett volna, mégsem az lett.

Egy hosszabb szünetet követően Roger Waters 1999-ben – majdnem két évtizede – vágott bele újra a koncertezésbe, és azóta kisebb megszakításokkal egyfolytában úton van.

Paganini meghatározó figurája volt a zenetörténetnek, emberileg és muzsikusként is a határokat feszegette. Mit tudunk virtuóz hegedűjátékáról, amit ma akár könnyűzeneként is hallgathatunk? Egyik legértőbb tolmácsolója, Baráti Kristóf rajzolja meg Paganini portréját.

Oktatható-e a zeneszerzés? Igen. Tanítják is évszázadok óta a mesterségbeli részét, sőt a komponálás művészetét is – a jó döntésekhez elengedhetetlen ízlést, arányérzéket, kultúrát. Egyvalami nem adható át: a tehetség, az eredetiség, az invenció. Minden más igen.

Adorno talán legvitatottabb, a maga korában rengeteget taglalt, utált és dicsőített munkája először 1949-ben jelent meg németül. Vagyis hozzánk éppen 70 év késéssel érkezett. Vajon nem jóvátehetetlenül későn?

Száz éve, 1918. május 24-én mutatta be a Magyar Királyi Operaház Bartók Béla egyetlen operáját. A „grófi hidegvérű pimaszság” orvosolta a lipótvárosi polgárok és a zenei mandarinok bűnét, a zeneszerzőt pedig még a legdurvább kritikák is zseniként emlegették.

Feltúrom az egész internetet, mire megbízható infókra bukkanok a fiatal dél-koreai születésű srácról.