Interjú

„Azóta békén hagynak”

Bruno „Sergent” Garcia gitáros, énekes
szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A műfajteremtő francia-spanyol zenei kalandor immár húsz éve járja a világot bandájával és „salsamuffinnak” nevezett zenéjével. Jubileumi turnéjuk keretében a Budapest Folk Festen is fellépnek.

Magyar Narancs: Hatodik alkalommal léptek fel Magyarországon. Emlékszel valamire a korábbi koncertek közül?

Bruno Garcia: Hát, meg nem mondom már hol és mikor zenéltünk nálatok, de az egyik – talán a Balaton Sound? – nagyon kedves fesztiválélmény volt. Irtó sokan verődtek össze, volt kaja, pia, jó hangulat, meg a víz közelsége.

MN: Valóság vagy legenda, hogy a Zorro kövérkés Garcia őrmestere, Sergent Garcia után választottál magadnak művésznevet?

BG: Az iskolában gúnyolódásból ragasztották rám ezt a becenevet az osztálytársaim. Mindenki Zorrónak drukkolt, egyedül én álltam Garcia őrmester, az antihős pártján. Amikor felnőttem, úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy visszavágjak a gyerekkori gúnyolódásért. Így lettem Brunóból Sergent Garcia.

MN: Hogyan indult a zenei pályafutásod?

BG: Az első „hangszerem” egy piros játék zongora volt négyévesen, az első lemezem pedig kicsit később egy másik „őrmester”, a Beatles Sergeant Pepper’s albuma. Életem első koncertélménye egy spanyol rockzenekarhoz, a Barón Rojóhoz fűződik. Apám kedvence, így az én kedvencem is a Clash volt – amúgy az ő zenéjükben találkoztam először jamaicai reggae-hatásokkal is –, ezért lett az első együttesem a punkos Ludwig von 88.

MN: Voltál producer, dj és stúdiózenész is. Hogyan kötöttél ki a latinos hangzásoknál?

BG: Dj-ként kezdtem el különböző kubai és jamaicai zenéket, főleg salsát és reggae-t mixelni. Párizsban találkoztam először olyan latin-amerikai zenészekkel, akik nagy hatással voltak rám. Aztán létrehoztam a Los Locos del Barrio nevű, hattagú formációt, amelyben énekeltem, gitároztam, de csak az 1997-es Salsamania című dalom óta futok Sergent Garcia néven. Az első albumunknak, a Viva el Sargentónak is szép sikere lett, de igazán 1999-ben, az Un poquito quemával robbantunk be. Soha nem akartam lehorgonyozni egy zenei stílus mellett, a funk, a hiphop, a mambo, a rumba, a népzene, a jazz hatásaiból csipegetem össze a zenei világomat.

MN: És ezt a világot miért pont salsamuffinnak nevezted el?

BG: Viccnek szántam. Kezdetben mások zenéin keresztül utaz­tam, nem volt direkt kapcsolatom Latin-Amerikával. Mindenki kérdezgette, hogy mi ez a különös egyveleg. Egyszer aztán meguntam a sok kérdezősködést, és rávágtam, hogy salsamuffin. Azóta békén hagynak.

MN: Több helyen éltél Latin-Amerikában: Kubában, Kolumbiá­ban, Mexikóban. Milyen volt a viszonyod az ottani zenészekkel?

BG: Először 1999-ben mentem Kubába, azóta az év felét kint töltöm, de mindig máshol, ahogy említetted is. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az ottani zenészekkel való találkozások megváltoztatták még a komponáláshoz való viszonyomat is. Játszottam utcai muzsikusokkal, klubokban, fiestákon, koncerttermekben, fesztiválokon, több mint háromszáz latin-amerikai zenésszel hozott össze az élet a panamai salsaénekestől a kolumbiai szaxofonoson át a jamaicai trombitásig. „Hozom-viszem” alapon viszonyulok ezekhez a találkozásokhoz: Európában készítem a lemezfelvételeket, de amióta vettem magamnak egy vitorlás hajót és berendeztem házi stúdiónak, ott keverem a dalaimat. Szeretem ezt a szabad életformát a tengeren. Most az afro-karibi térségbe tervezek egy jó kis hajóutat Valenciából.

MN: Ebben a világutazó életformában valami menekülés is van a nyugati civilizáció elől?

BG: Nem tagadom, hogy időnként megőrjít a stressz, a szmog, a tülekedés. Szerintem minden embernek szüksége van arra, hogy változzon, eltávolodjon a napi rutintól, hogy nagyobb dimenzióban nézzen önmagára és a világra, ami körülveszi. Úgy gondolom, hogy a földi létezés valójában egy tanulmányút. Iskola, ahol az ember nap mint nap vizsgázik emberségből, érzékenységből, nyitottságból. Amikor Latin-Amerikában vagyok, azt érzem, hogy ez maga a földi paradicsom. Az ottani színek, szagok, energiák, hangulatok, tájak, emberek, a napfény, a tenger olyan töltetet ad, amit sehol máshol nem tapasztaltam meg. De az is igaz, hogy én könnyen beszélek, nekem nem kell az ottaniak problémáival foglalkoznom, csak a napos oldalt látom.

MN: De spanyol–francia keverék nyelven énekelt dalaid nem csak erről szólnak; olykor kemény politikai tartalmuk van.

BG: Azt probálom tudatosítani az emberekben, hogy globális szinten nézzék a világot. Európában élve a megszerezhető javak kényelmében hajlamosak vagyunk megfeledkezni a háborúkról, a diszkriminációról, az üldöztetésekről. Jó esetben egzotikusnak, de többnyire primitívnek bélyegzik az európai fehér emberek a bennszülötteket. Szégyenteljesnek tartom, hogy a 21. században is még ott tartunk, hogy az indiánokat elűzik a földjükről, kihasználják, megfosztják őket a jogaiktól.

MN: Jelenleg a menekültkérdés a civilizált Európa szakítópróbája. Hogyan látod ebben Franciaország szerepét?

BG: Franciaországnak sincs megoldási képlete erre a szövevényes helyzetre, de nem vagyunk abban a pozícióban, hogy leckét adjunk más országoknak. A tömeges méretű bevándorlásra a kormány legutóbbi válasza a menekültek helyzetét megszigorító törvény volt, ami ellen teljes joggal indult országos tiltakozás. A határok lezárása, kerítések felhúzása sem old meg semmit. A háborús konfliktusok kezelésére az egyedüli válasz a béke helyreállítása lenne, különben újabb és újabb menekült­áradatra számíthat Európa. A saját családom példájából tudom, hogy milyen lehetett, amikor a nagyszüleim a Franco-rezsim elől kénytelenek voltak Franciaországba menekülni. Szomorú tapasztalat, hogy az emberiség semmit nem tanul a múlt történelmi példáiból.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...