Persze különösebb ábrándokat nem kergethetett ezen az égtájon, ezt tükrözte 1969-es klasszikusa, az Illések és pofonok címe is. De az együttes egyre izgalmasabb, a pszichedelikus és hard rockra reflektáló dolgokat művelt, és 1970 februárjában Londonban is megmutathatta, hogy mi fán terem a – kelet-európai népzenével átitatott – magyar beat. Továbbá kilátásba került egy új album is, ami ráadásul a Szép lányok, ne sírjatok! című Mészáros Márta-film bemutatójával egyidejűleg jött volna ki, már csak azért is, mert úgy nézett ki, hogy az Illés-tagok is szerepelnek a filmben, nem csak a számaik.
Ha nincs Londonban az a BBC-interjú…
De volt. Mint tudjuk, nem hangzott el semmi rendkívüli, csak a hosszú hajú fiatalok vegzálását említette Bródy kissé nyersebben, mint Az ész a fontos, nem a haj című dalban. Ám ez épp elég volt ahhoz, hogy közel egy évre betiltsák a zenekart.
„Nem egyszerre, hanem sorozatban kaptuk a pofonokat – emlékszik vissza Bródy –, először csak Budapesten nem léphettünk fel, aztán ehhez néhány vidéki város is csatlakozott, nem szerepelhettünk a rádióban és a tévében, és nem készülhetett lemezünk, az Illés Klub működését is felfüggesztették – lényegében diszkvalifikáltak minket. Be voltunk tiltva, csak az Országos Rendező Iroda (ORI) igazgatója, Keszler Pál állt ki mellettünk. Igaz, az ORI sem járt rosszul azzal, hogy az Illés-zenekar koncertjeit szervezte, de ha ő nem szól az érdekünkben, akkor valószínűleg vége lett volna a zenekarnak. Úgy tudom, hogy elbocsátott légiós volt (államvédelmi tiszt – a szerk.), és elég magas rangú ahhoz, hogy tekintélye legyen a belügyi szervek előtt. Valószínűleg azt mondta, hogy majd figyel rá, ne legyen baj. De ezzel végül is megmentette a zenekart. Keszi bácsi – ahogy annak idején hívtuk – amúgy zenész volt régebben, a Tolcsvay Laci papájával is egy zenekarban játszott, szóval ő szerette és védte a zenészeket.”
Az Illés számára ekkor hiúsult meg a Mészáros Márta-filmben való szereplés is, a mellé rendelt albummal. Bródy emlékei szerint eredetileg egy afféle külvárosi love story lett volna, melynek forgatókönyvén Zimre Péterrel kezdtek agyalni. A Kéglidal, a Júliára várunk és A Kati jött ehhez íródott, az tuti.
„Izgalmas lett volna – fűzi hozzá Bródy –, ha a filmmel együtt jelenik meg az album. Valószínűleg az motivált, hogy egy filmben olyan számok is elhangozhatnak, amik a lemezgyár, a rádió és a tévé cenzúráján kevésbé könnyen mennek keresztül. Ahogy az Oroszlán ugrani készül című filmben is megjelenhetett a Miért hagytuk, hogy így legyen? című dalunk. Akkoriban a film rendelkezett a legtöbb szabadsággal a művészeti ágak között. Ezért is volt olyan fájdalmas, amikor elkezdődött a forgatás nélkülünk. Úgy éreztem, hogy Márta túl gyorsan mondott le rólunk.”
A meghiúsult album számai később megjelentek kislemezeken, illetve a Human Rights (1971) és az Add a kezed (1972) című albumon, de hogy mi kerekedett volna ki belőlük egy önálló nagylemezen, az csak most derült ki. A Moiras Records főnöke, Kovács László vagy tíz éve dédelgette magában a kiadás tervét, és most a Radics Béla Emléktársaság és a Fővárosi Önkormányzat támogatásával végre „nyélbe üthette” vegytiszta bakeliten, Szyksznian Wanda mesés grafikájával, háromszáz példányban.
„A lemez szerkesztői – idézi fel Bródy – felkerestek az elképzelésükkel, amit részben örömmel, részben tartózkodással fogadtam. Elmondták, hogy mely számokra gondolnak, és amelyikről biztosan tudtam, hogy kilóg a sorból, azok helyett mást javasoltam. Az igazság kedvéért el kell mondanom: ez egy fantázialemez, ami a körül forog, hogy mi lett volna, ha… A címadó Goodbye Londont nem a filmlemezre, hanem a fehér albumra terveztük, végül az Add a kezedre került. Gondolom, azért választották ezt a címet a szerkesztők, mert ’70-ben éppen a londoni kirándulás miatt nem jöhetett létre az az album.”
„Én úgy tudom végighallgatni – vetem közbe –, mintha azt a lemezt hallanám, ami nincsen. És nagyon élvezem.”
„Ennek igazán örülök, de bajban lennék, ha azt kérdeznéd, hogy ezt hányadik Illés-albumnak tekintsem. Az mindenképpen megható, hogy ennyi idő után megjelenik egy bakelitlemez. Azt a korszakot idézve meg, amelyben a rockzene – a technikai innovációnak és a nagylemezek elterjedésének köszönhetően – a 20. század második felének meghatározó kultúrája lett. A rockzene volt az első globális köznyelv, azokat a vágyakat és eszméket fejezve ki, melyeknek a gyökerei a hatvanas évek – nálunk üldözött – mozgalmaihoz és a ’68-as nemzedékhez köthetők.
Ma már tudom, hogy 1968-tól folyamatosan azon ügyködtek az ifjúságvédelmi szervek, hogy az Illés-zenekar szűnjön meg. Nem a tagjaival szemben léptek fel – nem akartak belőlünk mártírt csinálni –, mindössze azt akarták, hogy ne működjön az Illés. Mint kiderült, Leventére is ráküldtek zenész haverokat, hogy csábítsák ki a zenekarból, Lajosnak is mondhatták, hogy csináljon másik együttest, és én is kaptam gyanús alakoktól üzleti ajánlatokat. Veszélyesnek tartottak minden csoportot, ami spontán jött létre, és a működése nem volt irányítható. Emiatt tiltottak be amatőr színtársulatokat is a ’68-as csehszlovákiai történések után. Megnyugtatóbb lett volna számukra, ha nincs ez a mai szóval: civil, művészeti mozgalom.”
