HANGADÓ - Lemez

Cérnakesztyűben

Ji Goldberg-variációk-felvétele

  • - kling -
  • 2018. június 10.

Zene

Feltúrom az egész internetet, mire megbízható infókra bukkanok a fiatal dél-koreai születésű srácról.

A zavart az okozza, hogy hol művésznevén, Ji (ejtsd: Dzsí), hol teljes nevén, Ji-Yong Kim szerepel, és időbe telik, míg rájövök, ugyanarról a pianistáról van szó. Izgatottságom annak szól, hogy (ha jól tudom) Glenn Gouldhoz hasonlóan Ji az, aki elsőként egy Goldberg-variációk-felvétellel kopogtat a halhatatlanság kapuján.

Az én füleim Glenn Gould Goldbergjén nőttek fel, az elmúlt 25 évben alig telt el hónap, negyedév, hogy ne hallgattam volna meg legalább egy részletét. Szóval nem költői túlzás, hanem papírszáraz tény, hogy több százszor fordult meg a korong a lejátszómban. Éspedig éppen az ominózus 1955-ös felvétel, amivel a kanadai pianista interpretációs forradalmat robbantott ki. Nagyobbat, mint amiről később a barokk muzsikát eredeti hangszereken új életre keltő régizenészek valaha is álmodni mertek volna. Gustav Leonhardt vagy Pierre Hantai történethűséget kergető csembalójátéka nem felébresztette, hanem egyenesen kómára ítélte Csipkerózsikát. Míg ugyanis Glenn Gould ’55-ös felvétele ma is kortársunkká teszi Bachot, addig az említett hisztérikus csembalisták korhű írógépelése legfeljebb lábjegyzetként szerepelhet a Goldberg-variációk interpretációtörténetében.

Szóval gondolhatják, hogy számoltam a napokat, míg megérkezett a CD. Amikor végre a kezemben tartottam, csodálkoztam is, meg nem is. A borító trendissimo, simán poplemeznek nézném, ha nem szerepelne Ji portréja fölött Bach neve. A hátsó borítón viszont Bach homlokán virít a Ji név. Miközben a lejátszó zümmögve magába szívja a kis korongot, arra gondolok, ez vajon hübrisz a zongorista részéről, vagy az azonosulás iránti vágy kultikus kifejezése. Jó, az is lehet, hogy esélye sem volt beleszólni az ügybe, szóval ezen nem rugózom tovább.

De aztán mégis. Hiszen ezzel Ji (vagy a marketingese, mindegy) ezt az irodalmi közhelyet mantrázza: Bovaryné én vagyok (Gus­tave Flaubert). Bach én vagyok, rikoltja Ji, a kísérőfüzet az üzenetet még meg is fejeli ezzel a felirattal: J(i). S. Bach, a gyengébbek kedvéért.

Gould a felvétel idején 23 éves volt, Ji most 26. Hatvanhárom év telt el a két rögzítés között. Ugyanazt a húzott verziót játszották lemezre mindketten, az ária témájára írt 30 variációt. Amúgy valószínűleg erre utal vizuálisan Glenn Gould debütáló lemezének borítóján a sok kicsi Glenn Gould, 30 apró filmkocka, amely vélhetően a hangfelvétel kulisszatit­kai­ba enged bepillantást.

Gould futamideje 39 perc 19 másodperc, Ji ugyanazokat a hangjegyeket 60 perc 26 másodpercre nyújtja.

A tempóbeli jelentős különbség rögtön a variációk alapjául szolgáló áriában tapintható. Gould játéka bő fél évszázad távlatából is vérpezsdítőbb, mint Ji mélázása, patetikus szünetei, lassú tovagördülései, az utolsó két hang közötti szünet műmájer, hatásvadász kitartottsága. Modoros tempóban, frazeálásban, a hangok megformálásában. Gould virtuozitása nyersebb, direktebb, lázasabb, több századik hallgatásra is tartogat valami meglepőt. Ji is minden ütemben meglep, de amikor tizedszerre pörög végig a lemez, kezdem kiismerni hatásvadász mechanizmusát. Virtuozitása színtiszta magamutogatás, amivel nincs semmi baj, hiszen tényleg a gouldi magasságokat ostromolja. De Gouldhoz képest mintha cérnakesztyűben nyúlna a billentyűkhöz, valahogy nincs igazi tétje, tartalma, anyaga, szövete a játékának. Gyönyörű a zongorahang, amit produkál, csodálatos a szólamok plaszticitása, amit kifarag, de ahogy a lassú és gyors tempókat egymás ellenében végletesen kijátssza, na, ott érhető tetten a mindenáron újat mondani akarás izzadságszagú igyekezete. Még ha ő lenne Glenn
Gould reinkarnációja, akkor is az eredetit hallgatnám filmszakadásig. De közben drukkolok, hogy ő legyen. Glenn Gould meghaladhatatlan, Ji megkerülhetetlen.

Warner Music, 2018

Figyelmébe ajánljuk