Opera

Jesszumpepi

Weber: Oberon
szerző
László Ferenc
publikálva
2018/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„Az Oberontól meg kell vonnunk az opera nevet, és minden más európai színházban alkalmatlan lesz a bemutatásra” – Carl Maria von Weber fogalmazott ilyen pesszimistán pár hónappal az Oberon 1826-os londoni premierje előtt – és a történelem nagyjából igazolta a komponista borúlátását.

Weber utolsó zenés színpadi műve valóban tartósan megsínyli a varázslatokkal és prózai szereplőkkel túlpakolt sztorit, amely a korabeli hálás angol közönség számára ugyan meghitten ismerős lehetett, de mások már akkor is és azóta is inkább csak sajnálkoznak az értékes zenei anyag veszendővé válásán. Az Oberont leginkább csak a nyitánya záróüteméig szokás előadni, illetve meghallgatni, az opera többi részéről pedig csupán annyit szokás tudni, hogy a tenor Huon lovag és szerelme, a szoprán Rezia szólama feszélyezően igényes, amivel még lemezstúdióban sem könnyű megbirkózni. (Rafael Kubelik Oberon-lemezén például két olyan világsztár maradt többé-kevésbé alatta a szólam kívánalmainak, mint Birgit Nilsson és Plácido Domingo.)

Mindezek előrebocsátása után egyszerre vélhetjük érthetetlennek és mégis magától értetődőnek, hogy az Oberon előadására éppen a Kolozsvári Magyar Opera társulata vállalkozott. Hiszen előre borítékolható volt, hogy Kolozsvárott, rögtön a tenor főszerepen kezdve, egy sor ponton jószerint kioszthatatlannak fog bizonyulni ez az opera. Viszont az is köztudomásul szolgál, hogy Selmeczi György személyében olyan spiritus rector működik itt, aki képes nagyot álmodni, s a társulatot a saját adottságainak és korlátjainak meghaladására sarkallni. S ha a végeredmény ezúttal nagyobbára nem is igazolja Selmecziék erőfeszítéseit, a budapesti néző mégiscsak hálás lehet, amiért most szerezhettünk egy testközeli első benyomást e tündér- és lovagoperáról.

A szerelmi állhatatosságot felmagasztaló Oberon természetesen még így is csak jelentős húzásokkal juthatott színpadra, s nyugodt szívvel azt sem állíthatnánk, hogy teljes értékű rendezésben. Selmeczi mintha az „egy kicsit ebből, egy kicsit abból” metódusát választotta volna: két bájos, ifjú mesélővel, táncoló odaliszkocskákkal, némi vetítéssel, hangfelvételről bejátszott müezzinnel meg kis szövegviccekkel dolgozott, végül valamiféle suta helyszíni tévéközvetítésbe torkolltatva az előadást. A történet tagadhatatlanul gyermekded jellege mindeközben érzékletes maradt, s érdemi rész­sikerek is akadtak: például szépen kirajzolódott a kézenfekvő módon kínálkozó Varázsfuvola-párhuzam.

A mű zenei anyagával folytatott küzdelem mindeközben már a népszerű nyitány előadása során megkezdődött. A Jankó Zsolt által vezényelt zenekar ugyanis, minden igyekezete ellenére, ritkán volt képes egyszerre gyorsan és pontosan játszani, s különösen a rezes szekció teljesítménye igencsak megszenvedte a Weber számára oly kedves táncformák lendületét. Az énekeseknek mindenekelőtt a hangerővel gyűlt meg a bajuk, legalábbis erre utal az a tény, hogy a többségük szólamformálásából az optimálisnál jóval kevesebb ért el már a földszint 11. soráig is. (Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy az inkább csak jelzésértékű díszlet vajmi kevés akusztikai segélyt kínált az előadók számára.)

Nagy Károly hős lovagja, Huon de Bordeux szerepében Pataki Adorján mindannyiunk rokonszenvét kiérdemelve, példás igyekezettel fáradozott, de a szólamért és a szólammal folytatott küzdelme csak igen ritkán vált feledhetővé. Az opera másik tenorja, az Oberon cím-, de nem főszerepét éneklő Tony Bardon ugyancsak sérülékeny vokális produkciót hallatott, míg a bariton Balla Sándor leginkább a stílustól, az előadói eleganciától látszott komoly távolságot tartani. A női vonal mindenestül erősebb volt: Fülöp Tímea jól sikerült Sellő-betétjén túl különösen a Reziát (itt most a színlapon: Reiza) alakító Yolanda Covacinschi érdemelte ki az egyértelmű méltatást. Akárcsak korábban, egy ugyancsak kolozsvári-pesti Giovanna d’Arco alkalmával, úgy most is egészséges hanganyagú, fejlődőképes és kulturáltan frazeáló szopránnak bizonyult, aki még a híresen nehéz Óceán-áriát is tetszetősen formálta. Csákovics Lajos épkézláb magyar szövegének legemlékezetesebb fordulatát idézve, a szoprán teljesítményére talán még egy csöndes „jesszumpepit” is megkockáztatnánk.

Erkel Színház, január 14.

szerző
László Ferenc
publikálva
2018/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...