Opera

Jesszumpepi

Weber: Oberon

Zene

„Az Oberontól meg kell vonnunk az opera nevet, és minden más európai színházban alkalmatlan lesz a bemutatásra” – Carl Maria von Weber fogalmazott ilyen pesszimistán pár hónappal az Oberon 1826-os londoni premierje előtt – és a történelem nagyjából igazolta a komponista borúlátását.

Weber utolsó zenés színpadi műve valóban tartósan megsínyli a varázslatokkal és prózai szereplőkkel túlpakolt sztorit, amely a korabeli hálás angol közönség számára ugyan meghitten ismerős lehetett, de mások már akkor is és azóta is inkább csak sajnálkoznak az értékes zenei anyag veszendővé válásán. Az Oberont leginkább csak a nyitánya záróüteméig szokás előadni, illetve meghallgatni, az opera többi részéről pedig csupán annyit szokás tudni, hogy a tenor Huon lovag és szerelme, a szoprán Rezia szólama feszélyezően igényes, amivel még lemezstúdióban sem könnyű megbirkózni. (Rafael Kubelik Oberon-lemezén például két olyan világsztár maradt többé-kevésbé alatta a szólam kívánalmainak, mint Birgit Nilsson és Plácido Domingo.)

Mindezek előrebocsátása után egyszerre vélhetjük érthetetlennek és mégis magától értetődőnek, hogy az Oberon előadására éppen a Kolozsvári Magyar Opera társulata vállalkozott. Hiszen előre borítékolható volt, hogy Kolozsvárott, rögtön a tenor főszerepen kezdve, egy sor ponton jószerint kioszthatatlannak fog bizonyulni ez az opera. Viszont az is köztudomásul szolgál, hogy Selmeczi György személyében olyan spiritus rector működik itt, aki képes nagyot álmodni, s a társulatot a saját adottságainak és korlátjainak meghaladására sarkallni. S ha a végeredmény ezúttal nagyobbára nem is igazolja Selmecziék erőfeszítéseit, a budapesti néző mégiscsak hálás lehet, amiért most szerezhettünk egy testközeli első benyomást e tündér- és lovagoperáról.

A szerelmi állhatatosságot felmagasztaló Oberon természetesen még így is csak jelentős húzásokkal juthatott színpadra, s nyugodt szívvel azt sem állíthatnánk, hogy teljes értékű rendezésben. Selmeczi mintha az „egy kicsit ebből, egy kicsit abból” metódusát választotta volna: két bájos, ifjú mesélővel, táncoló odaliszkocskákkal, némi vetítéssel, hangfelvételről bejátszott müezzinnel meg kis szövegviccekkel dolgozott, végül valamiféle suta helyszíni tévéközvetítésbe torkolltatva az előadást. A történet tagadhatatlanul gyermekded jellege mindeközben érzékletes maradt, s érdemi rész­sikerek is akadtak: például szépen kirajzolódott a kézenfekvő módon kínálkozó Varázsfuvola-párhuzam.

A mű zenei anyagával folytatott küzdelem mindeközben már a népszerű nyitány előadása során megkezdődött. A Jankó Zsolt által vezényelt zenekar ugyanis, minden igyekezete ellenére, ritkán volt képes egyszerre gyorsan és pontosan játszani, s különösen a rezes szekció teljesítménye igencsak megszenvedte a Weber számára oly kedves táncformák lendületét. Az énekeseknek mindenekelőtt a hangerővel gyűlt meg a bajuk, legalábbis erre utal az a tény, hogy a többségük szólamformálásából az optimálisnál jóval kevesebb ért el már a földszint 11. soráig is. (Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy az inkább csak jelzésértékű díszlet vajmi kevés akusztikai segélyt kínált az előadók számára.)

Nagy Károly hős lovagja, Huon de Bordeux szerepében Pataki Adorján mindannyiunk rokonszenvét kiérdemelve, példás igyekezettel fáradozott, de a szólamért és a szólammal folytatott küzdelme csak igen ritkán vált feledhetővé. Az opera másik tenorja, az Oberon cím-, de nem főszerepét éneklő Tony Bardon ugyancsak sérülékeny vokális produkciót hallatott, míg a bariton Balla Sándor leginkább a stílustól, az előadói eleganciától látszott komoly távolságot tartani. A női vonal mindenestül erősebb volt: Fülöp Tímea jól sikerült Sellő-betétjén túl különösen a Reziát (itt most a színlapon: Reiza) alakító Yolanda Covacinschi érdemelte ki az egyértelmű méltatást. Akárcsak korábban, egy ugyancsak kolozsvári-pesti Giovanna d’Arco alkalmával, úgy most is egészséges hanganyagú, fejlődőképes és kulturáltan frazeáló szopránnak bizonyult, aki még a híresen nehéz Óceán-áriát is tetszetősen formálta. Csákovics Lajos épkézláb magyar szövegének legemlékezetesebb fordulatát idézve, a szoprán teljesítményére talán még egy csöndes „jesszumpepit” is megkockáztatnánk.

Erkel Színház, január 14.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.