Interjú

„Ahogy nekünk tetszik”

Csepella Olivér énekes, Konsiczky Dávid gitáros – Csaknekedkislány

Zene

Nehezen tűrik a kötöttségeket, a szövegeket közös élményanyagból gyúrják össze, és hülye ingekben lépnek fel. Mégsem hobbizenekarként tekintenek magukra.

Magyar Narancs: Ti ketten korábban is együtt zenéltetek, de csak néhány szerelmi csalódás után alapítottátok meg beatzenekarotokat, a Csaknekedkislányt. Elégedettek vagytok a végeredménnyel?

Csepella Olivér: A beatvonal nem rajtam múlt. Főleg Dávid mozgatott abba az irányba, hogy már nemcsak Európa Kiadót és Kispál és a Borzot hallgassak naphosszat, hanem más zenéket is. Amúgy a Csaknekedkislány eleve úgy állt össze, hogy mindenki mindent összelapátolt magából. Én például előtte is hülye ingekben jártam, aztán, hogy ne legyek ezzel egyedül, a többiek is elkezdték, és így maradtunk. A zenéről Dávidnak voltak határozottabb elképzelései. Nekem inkább „ideológiai” elképzelésem volt – ha létezik ilyen egy zenekarnál –, azt tudtam, hogy mit szeretnék adni a közönségnek. De ennek a formáját már Dávid találta ki.

Konsiczky Dávid: Sosem folytattunk arról diskurzust, hogy mit kellene felvennünk, hogyan kellene mozognunk, és egyáltalán mit kellene csinálnunk, ezek a dolgok jöttek maguktól. Ha egy próbán felmerült, hogy ez a szám beleillik-e a repertoárba, vagy sem, azt mindig felülírta az, hogy teszik-e nekünk, és ha igen, akkor maradhatott. A legtöbb szám úgy született, hogy Olivér feljött hozzám, megnéztünk egy filmet, rendeltünk egy pizzát, megmutatta a legújabb szövegét, én meg elkezdtem zenét csinálni rá. Eleinte gondot is okozott, hogy nagyon különböző stílusú számaink voltak. Ha valahol meg kellett mutatnunk, mégis milyen zenét játszunk, bajban voltunk, hogy melyiket mutassuk meg, mert a többi nem ilyen. A Hangosabban például inkább egy punkszám, de van bluesosabb, beatesebb, ezért mindig el kellett mondani, hogy a többi számunk nem ilyen, mi nem blues- vagy punkzenekar vagyunk. Sok stílus keveredett, és egy-egy darab alapján téves elképzelések születhettek. Most már könnyebb, mert van annyi számunk, hogy az ember egy átfogóbb képet alkothat arról, milyen zenét játszunk.

Csepella Olivér: Viszont most sem lett egységesebb a repertoár, csak megszokta mindenki, hogy ilyenek vagyunk: ha van olyan műfaji besorolás, hogy mindegyik dal kicsit különböző, akkor azok vagyunk mi.

MN: Hatással volt rátok az Európa Kiadó, a Balaton, Cseh Tamás, de még Pilinszky János is. Máskor viszont azt mondjátok, hogy csak ugyanazt csináljátok, mint például a TNT.

Konsiczky Dávid: Ezt arra értettük, hogy nem találtunk fel semmi újat, azt csináljuk, amit más mesterektől tanultunk, például ugyanúgy a szerelemről írunk dalokat, mint mások. És olyan zenét játszunk, ami nekünk tetszik, ahogy nekünk tetszik.

MN: A számok szövege megtörtént eseteket dolgoz fel. Meséljetek néhányról!

Csepella Olivér: A Tihany című számból például megvolt három sor, amit öt évvel ezelőtt leírtam, majd egy teljesen más helyzetben eszembe jutottak ezek a sorok, és továbbírtam még három sorral. Aztán egy Bánkitó Fesztivál alkalmával Dávid az egyik reggel kimászott a sátrából, és azt mondta, hogy egyszer majd írjunk egy számot arról, hogy „senki nem azzal van, akivel szeretne lenni”. Nyár végére ebből született meg a Tihany, ez lett a refrén, ami összekötötte a kétszer három sort. Sokszor csak egy ilyen pici dolog kell, hogy össze tudjunk varrni látszólag össze nem illő, más térben és időben született élményeket. A Nyúl szövegéből is megvolt valamennyi, aztán az egyikünk agyát sokáig húzta egy lány, és mire kicsúcsosodott a csalódás, akkorra megírtam a dalt, amit terápiás jelleggel is játszottunk. Én írom a szöveget, de ez nem azt jelenti, hogy minden velem történik meg.

Konsiczky Dávid: Ezek a számok valóban igazak, de egy közös tudás- és élményanyagból. Többünk élménye van benne, egy számot alkotnak, és egy igazságot mondanak el.

MN: Hobbizenekarnak tartjátok magatokat?

Konsiczky Dávid: Alapvetés, hogy nem ebből akarunk megélni. Ez az életünk egyik fele, de mind a négyünknek van egyéb elfoglaltsága. De azért nem csupán hobbizenekar vagyunk.

Csepella Olivér: Egyébként most sem keresünk ezzel pénzt, ami bejön, azt visszaforgatjuk a zenekarba. És tényleg jó, hogy mind a négyünknek van valami másik hivatása. Sok zenekarral találkoztunk, akiknél két-három ember nagyon komolyan gondolja, a többiek meg nem annyira, és széthúzás van. Nálunk mindenkinek megvan a maga útja, és közben megvan a zenekar is.

MN: Így szabadabbak is tudtok lenni?

Csepella Olivér: Szerencsések vagyunk, mert nem kell minden koncertre igent mondanunk és heti hármat lenyomnunk, különben nem lesz a gyereknek új cipője. Mi ezt a szabadságot akarjuk megtartani. Mert valószínűleg nagyon könnyen el tud csúszni a dolog: na, még egy koncert, aztán kicsit másképp írjuk meg a refrént, hogy szerethetőbb legyen, aztán kicsit olyanabbra írjuk, hogy leadja a rádió. Ezt persze nem tartjuk bűnnek, nem ítéljük el azt, aki így csinálja, de mi nem akarjuk elsajátítani a rádiók szempontjait. Mert akkor máris van valami a mi szempontjaink felett.

Konsiczky Dávid: Fontos, hogy művészileg senki ne álljon felettünk. Ne legyen egy felülről jövő szempont, csak az, hogy mi akarjuk-e, nekünk tetszik-e. Pályáztunk is, nyertünk is, de rájöttünk, hogy már az is túl nagy kötöttséggel járt.

MN: Miért?

Konsiczky Dávid: Határidőket fogalmaztak meg, amik bár jogosak voltak és hasznosak is, mégis azt vettük észre, hogy már ennyi kötöttséget is nehezen visel el a zenekar.

Csepella Olivér: Kényelmetlen volt, mert a saját tempónkon kellett ezért változtatnunk, bár határidő híján lehet, hogy nem csináltuk volna meg a Férfi című albumot, vagy a Szomorú palánta című EP-t. Jól jött a Cseh Tamás-program támogatása, klipet is tudtunk csinálni a Férfi három dalához, abból gyártottuk a CD-ket is. De ha valamit változtatni akartunk volna, arra már nem lett volna idő. Végeredményben elégedettek vagyunk, de kényelmetlen volt, nem a mi tempónkban történt.

MN: És az belefér a tempótokba, hogy néhány éve húsz ember előtt léptetek fel a Gólyában, most meg telt házas koncertet adtok az A38-on?

Csepella Olivér: Az egy nagyon furcsa dolog, hogy leírtam valamit, mondjuk, négy sort egy szerelmi bánat miatt 17–18 évesen, ami aztán belekerült egy számunkba, és tíz évvel a sorok leírása után százas csoportok éneklik azt. Nekem ugyanis nem tűnik természetes és normális dolognak, hogy te kitalálsz valamit, amit aztán mások, tőled teljesen függetlenül, anélkül, hogy akár egy szót is beszélgettünk volna, tudják és kimondják hangosan. Ezt nehéz megszokni.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.