Magyar Narancs: Korábban is fontos volt nektek a progresszív rock?
Selmeci Péter: Persze. Mondhatom, hogy mindent megváltoztatott, amikor kamaszkoromban megismertem a Pink Floyd Falát és a Genesis Duke című albumát, később pedig szépen sorban a többi zenekar híres lemezeit. Ez a rajongás a mai napig tart, bár amikor gitározni kezdtem, én is – mint mindenki – az underground irányába indultam el. Természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy akkor még nem tudtam zenélni.
MN: Amikor megtanultál, akkor sem változott az irány. Közös zenekarotok, a Marlboro Man ezer éve működik, és semmi köze nincs a progrockhoz.
Selmeci Péter: Eleinte tényleg nem volt, de a legutóbbi lemezünkön, a Kakasütésen már voltak ráutaló jelek. Csakhogy a közönség a Marlboro Manben inkább a vidámságot meg a tahóságot szereti, s ezek elég távol állnak a progresszív rocktól. De már régóta motoszkált bennünk, hogy milyen jó lenne elmenni ebbe az irányba is, és egyre több ilyen jellegű zenei ötlet jött elő. Úgy látszik, most jött el az ideje, hogy kidolgozzuk ezeket, és végre előállhassunk egy ilyen projekttel is. A SmokeFish-lemez elsősorban azért született, hogy a régi álmunkat megvalósítsuk.
Gerdesits Ferenc: Én a Jethro Tullon keresztül szerettem meg a műfajt, bár zenészként nekem is kimaradt az életemből. De hallgatóként mindig odavoltam érte, sőt az elmúlt húsz évben eléggé el is merültem a különféle irányzataiban, legyen szó pszichedelikus, folk- vagy krautrockról.
MN: A lemez ajánlójában a példaképeitek között a King Crimsontól a Solaris együttesig felsoroljátok a teljes progresszívrock-lexikont, és zenehallgatás közben is olyan érzésem volt, mintha nagyon jól összeválogatott és nagyon profin előadott idézeteket hallanék. Néha Frank Zappát, néha a Van Der Graaf Generatort, vagyis egymástól távol eső dolgokat is.
Selmeci Péter: A SmokeFish zenéje nagyon egyszerű: játszani kezdek valamit, ami az eszembe jut, később ez bontakozik ki. Biztosan tele van idézetekkel, de semmi tudatosság nincs az idézetek keresésében, egyszerűen csak azt akarom eljátszani, ami a fejemben van. Elindítok egy motívumot, amiből újabbak és újabbak következnek, és így alakul ki egy-egy szám, egy csomó zenei gondolatot így próbálok összeilleszteni. Tudom, hogy ez igazából valamiféle zenei agymenés, amibe szinte minden belefér.
Gerdesits Ferenc: Van olyan rész is, amikor csak konyhai edények szólnak.
MN: De a Doomed City konceptlemez is. Méghozzá a Sztrugackij testvérek Kárhozott város című regénye alapján. Hogy jön ez ide?
Gerdesits Ferenc: Basstard rengeteg zenét írt. Nekem az volt a dolgom, hogy mint valami producer válogassak belőlük, tegyem hozzá a magam ötleteit, és ebből kerekedjen ki valami. A Sztrugackij testvérek könyvét pont akkor olvastam, amikor a zene készült; a könyv egy szenvedéssorozat története. A zenében és a dalszövegekben is ezt próbáltuk érzékeltetni, bár a szövegek időrendben nem mindig követik a regényt.
Selmeci Péter: Azt a szürreális zenei világot, ami kialakult a fejemben, Ferenc képes volt átfordítani a regény fejezeteire. Végeredményben ennek a két szürreális világnak a találkozásából született az album.
MN: Nemcsak egy egzotikus kirándulás ez a múltba?
Gerdesits Ferenc: Lehetséges, de nincs jelentősége. Nyilvánvaló, hogy egy szűk réteget leszámítva ez ma senkit nem érdekel Magyarországon. Ma már nálunk az úgynevezett alternatív zenekarok is mulatós zenét játszanak szaggatós gitárral és bugyuta dobbal, ami jól mutatja, hogy a progresszív rocknak itt semmi keresnivalója nincs. Hát még, ha a lemez anyagát egy regény ihlette. Viszont úgy tűnik, világviszonylatban más a helyzet: az oroszoktól a spanyolokig, sőt a brazilokig meg mexikóiakig mintha újra felfedezték volna a műfajt, és nem a mi korosztályunk vagy a nálunk idősebbek. Fiatal zenészek csinálnak hasonló muzsikát, és közönség is van rá.
MN: Van esélye annak, hogy titeket is felfedezzenek?
Selmeci Péter: Üzletileg biztosan nem, bár február óta legalább 60 dollárt kerestünk. Viszont látható az is, hogy a torrentoldalakon elég jól megy a lemez, töltögetik is rendesen. Főleg az oroszok.
Gerdesits Ferenc: A legnagyobb sikerünk az volt, hogy egy angol rádió, a River Gibbs FM lejátszotta az egész lemezt, és ennek a Facebookon elég jó visszhangja volt.
MN: Én nem mondanám azt, hogy nálunk ne lenne igény a progresszív rockra, igaz, csak az idősebbek körében. Nem is kell a Syriusig visszamenni, az East együttes a hetvenes évek végén, a Solaris még később volt nagyon menő. Miért nem hozzájuk próbáltok eljutni?
Selmeci Péter: Szerintem ők már nem ilyen zenét hallgatnak.
MN: Dehogynem. King Crimson budapesti koncertjére öt perc alatt fogyott el az összes jegy, a közönség átlagéletkora pedig hatvan év fölött volt. Ti miért nem koncerteztek?
Selmeci Péter: Mert nincs realitása. Nagyon sokba kerülne, és nem biztos, hogy lenne közönség. Ráadásul hely sincs, ahol fel lehetne lépni ezzel, mert ez nagyobb szabású dolog annál, hogy alapokról játsszunk egy pincében. De félre ne értsd, ez nem panaszkodás! Nekünk bőven elég, ha vannak olyanok, akik meghallgatják ezt a lemezt, és örömüket lelik benne. Ez inkább csak egy komolyan vett hobbi mindkettőnknek, nem függünk tőle anyagilag.
Gerdesits Ferenc: Ha koncerteznénk, akkor sok „pluszkézre” lenne szükség, a szólamokat be kellene tanítani. A lemez úgy készült, hogy az összes hangszert Basstard játszotta fel, én csak doboltam. Vannak vendégzenészek, de csak egy-egy szóló erejéig.
MN: Apád pedig énekel. (id. Gerdesits Ferenc a hetvenes évek elején rockénekes volt, később operaénekes lett – L. T.)
Gerdesits Ferenc: Igen, végig ő énekel, mi csak kiabálunk néha. 71 éves, és elég jól bírja. Ráadásul ő ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelyik valós időben, ráadásul aktívan élte meg a progresszív rock aranykorát.
Selmeci Péter: Irigylem is ezért. Én ’66-os születésű vagyok, és emlékszem, fiatalabb koromban mindig az járt a fejemben, hogy milyen jó lett volna három évvel idősebbnek lenni, mert akkor láthattam volna az URH-t meg a magyar punk születését. Később viszont már úgy voltam, hogy milyen kár, hogy nem a hetvenes évek elején voltam fiatal, mert igazából akkor történtek a „nagy dolgok”.
MN: A SmokeFish zenéjét lehet agymenésnek meg hobbizásnak nevezni, de azért sok munkátok van benne. Hogyan tudtatok erre időt szakítani?
Selmeci Péter: Nekem ez az életem. Van egy kis stúdióm, és napi 10–12 órában csinálom itthon a zenéket.
MN: És megélsz ebből?
Selmeci Péter: Ebből biztos nem. 25 évet dolgoztam a pénzügyi szférában, és sikerült valamennyit félretennem. Kiszálltam, de nem a zenélés miatt. Nem akartam 45 évesen infarktusban meghalni.
MN: És te? A Gerdesits „Faszi” Ferenc szócikk a Wikipédián szinte semmi egyéb, mint egy születési dátum meg bő 30 együttesnév.
Gerdesits Ferenc: Ma már csak négy együttesben játszom.
MN: Ebből az egyik a Quimby. Tényleg mindenre van időd?
Gerdesits Ferenc: Belőlem a Quimby nem vesz ki annyi energiát. Ami kreativitást várnak ott tőlem, az nem olyan bonyolult, beleszólok egy-két dologba, megcsinálom a dobot… Viszont nekem ennél jóval több zenei ötletem van, és hát egész más típusúak is, mint ami a Quimbybe jó. De hát ezt nem is kell magyarázni, mostanáig erről beszéltünk.
MN: És lesz folytatása a SmokeFishnek?
Selmeci Péter: Mindenképpen. Azóta írtam már egy csomó zenét, és azokat is össze fogjuk rakni.
Gerdesits Ferenc: Két új anyag is érlelődik, az egyik egy elektronikus, majdnem végig szintetizátoralapú lemez lesz Electric Fish vagy Electric Smoke címmel, a másik pedig egy újabb konceptalbum a Sztrugackij testvérek másik könyve, a Lakott sziget nyomán; ez talán még jobban hasba rúgott, mint a Kárhozott város.
