a sivataglakók békés életét tengeti, a világvégén innen rocksztár, azon túl állatorvos. Egy kórházban dolgozik a feleségével, és csak pár hétre szakad el otthonról, ha turnézni megy. Ha nem, akkor a lábához rántja gyűrött dobozát: benne régi daldemók, mint a Her Bullets Energy, amit még Nick Oliverivel (régi társa a Kyussból) írt 19 évesen, s bár csak egy akusztikus merengés, addig gyúrja, amíg nem lüktet és kóvályog, mint az oklahomai forgószél. Az eredeti meg maradhat flamencogitáros pihegésnek, amelyben Robby Krieger, igen, a doorsos Robby Krieger penget. Garcia elégedetten szív el egy staubot, és fújja ki az All These Walls refrénjét, hogy a hangja is kiszabaduljon végre az effektormok alól, és torzítás nélkül is úgy szóljon, mintha a horizonton túlról énekelne a füledbe, mint a Rolling Stonedban is, ami Bob Dylan kedvenc fűhimnusza lehetne, ha ismerné ezt a Black Mastiff-átiratot, amelyben úgy simogat a bolyhosra borzolt riff, mint a Palm Springs-i szellő. Az énekes aztán verandán hintázós, kellemesen unatkozós témákra dúdol rá, de például egy slágert is írt a My Minddal, így a kiadó örömmel nyálazhatja rá a lemezre „a stoner rock legenda első szólóalbuma” címkét. Vagyis míg az egyik rajongó fanyalog, hogy „csak tétje nincs az egésznek”, a másik a vállát vonogathatja: „Miért, mire számítottál, ez csak örömzene.”
Napalm, 2014
