Még egy nő gyerek nélkül, ez minden, amit látok, ha magamra nézek – énekli Jenny Lewis harmadik szólólemezén, ami négy év után az első anyag az amerikai alt-country énekesnőtől. Közben pedig byrdsösen csilingelő popzene szól – talán a legragadósabb, amit Lewis valaha készített. Miután 2011-ben feloszlott zenekara, a Rilo Kiley, meglehetősen rossz passzba került – magánéleti problémák is nehezítették a dolgát: elmondása szerint a lemezt egy ötnapos álmatlansági időszak ihlette – ennek ellenére a Voyager korántsem depresszív, sokkal inkább olyan, mint egy felvillanyozó terápia.
Az idén 38. életévét betöltő énekesnő ugyanis azt a kulturális gyógymódot választotta, hogy finom humorral és a napfényes kaliforniai popzenei hagyományt megidézve amolyan utazóként tekint végig eddigi életén, kapcsolatain. Ha nem figyelünk oda a szövegekre, a Ryan Adams és Beck segítségével felvett album simán tűnhet csajos tinipop/rock lemeznek. A legtöbb dal ugyanis annyira könnyed, gáncstalan, idilli, hogy nehéz elhinni: keserű időszak gyümölcsei. Ebben a paradoxonban, ebben az életigenlő popzenei optimizmusban rejlik a lemez katartikus ereje.
A Voyager így a Sun Kil Moon hasonlóan múltban kalandozó idei lemeze, a Benji női párja lesz. És épp a Benji felől merül fel a kérdés, hogy vajon női előadóként áll-e rendelkezésre olyan popzenei nyelv, amin keresztül a kapuzárás feldolgozható lenne. Hisz nem épp arról szól a Voyager, nem annak a vállalása, hogy a nőknek a popzenében örökké fiatalnak kell maradniuk?
Warner, 2014
