Erkel Egressy Béni librettóitól sújtott, majd drasztikusan átdolgozott operái, az esztétikai pofozóbábunak alkalmas Székelyfonó, de még a Balázs Béla kínos modorosságait megsínylő Kékszakállú is ilyen nemzeti klasszikus, s úgy lehet, ma talán leginkább a Csárdáskirálynőre illik a „klasszikus” e szótári meghatározása: értékes tartalmat tökéletes formában őrző. (Tán épp, mivel ez az operett az alkotói akarattól függetlenül vált klasszikussá.) Ilyen problematikus és sérülékeny mű bizony a Háry János is, amelynek ha létezett is valaha teljességgel adekvát előadási formája, ma már minden esetben okvetlenül a nulláról kiindulva kell újra és újra kitalálni, hogy mint is kerülhet színpadra napjainkban Paulini Béla és Harsányi Zsolt álnaiv mesejátéka, s vele és általa az értékes anyag: Kodály (és a magyar nép) zenéje.
Szegeden most Béres Attiláék érvényes kísérlettel álltak elő, amelynek eredményeképpen szórakoztató, pátoszmentes előadás született: korántsem hibátlan kivitelezésben, s hozzá enyhén túlpakolva, ám eltüntetve azt a passzív (és az unalommal határos) megilletődöttséget, amely oly gyakran jellemzi a Háry előadóit és nézőit. Az álnaivitás helyébe itt egyfajta gunyoros fanyarság került: sűrű ki- és összekacsintásokkal, az előadás mint játék restelkedés nélküli felmutatásával, valamint egészséges nemzeti öngúnnyal, amely bizonyosan erősebb kapcsot teremt alkotók és befogadók között, mint a gyomorbajos közösségi komolykodás. E vonásokat a legmarkánsabban, s egyáltalán a legnagyobb találati aránnyal Juronics Tamás koreográfiája mutatja fel, különösen a darabban oly kitüntetett szerepű huszárság mozgatásakor, hatásos effektusokat, egészséges játékhumort és jelképes erejű stílusvegyítéseket elővonultatva.
A daljáték szövege nem maradt érintetlen, minthogy az elő- és utójáték szereplői ezúttal kortárs metrótakarítókká alakultak át, s míg ők mai kiszólásokkal neutralizálták a mesejátéki vonalat, addig a többi szereplő leginkább az operettjátszás liberális gyakorlatának szellemében dobhatta fel szerepét egy-egy notabenével. S mivel az előadás vállalta a szórakoztató jelleget, mindez rendjén is volt így, mi több, az elsőre burkus silbakot (majd Ferenc császárt) játszó, csibészes bájú Bodrogi Gyula váratlan és egyúttal odaillő Süsü-idézete az egész este egyik legkedvesebb pillanatává vált. De még a történelmileg leghálátlanabb szerep, azaz a kínrímekben beszélő Ebelasztin báró megformálójának, az estét amúgy zajosan kibekkelő Gálvölgyi Jánosnak is jutott egy hasonló bújtatott idézet: a Tanner John házassága Mendozájának híres szerelmi prózaáriáját variálhatta kedvére (Napóleon Lujzája, Napóleonné Lujza…) – kár, hogy nem Pécsi Sándor hangján.
„Milyen Napóleon?” – kérdezett vissza rendre az öreg Háryt játszó Király Levente, amikor leghíresebb kalandjáról faggatták, s nem vitás, a szegedi bemutató legnagyobb érdeklődéssel kísért mozzanata épp Napóleon csekély terjedelmű szerepéhez kapcsolódott. Nos, bulvárhírverés ide, autoriter államvezetőkkel való kokettálás oda, Gérard Depardieu romjaiban is imponáló benyomást keltett, s személyiségének színészi önsúlya (melyből ma már nyilván kivonhatatlan a világhír plusza) száz-százötven méterről is látványosan érvényesült. A Háry nemzetközi népszerűsítéséért korábban érdemben fáradozott francia művész nem énekelte el ugyan az „Óh, te vén sülülülülü” kezdetű dalt, ám helyette valódi Napóleon-idézeteket citált a tolmácsként megdicsőülő, jó ütemérzékű Zayzon Zsolt kíséretében. Valamint pár magyar szót is megkockáztatott: „Emmán csak így van!” Majd távoztában Depardieu felszállt a színpadra beérkező metrószerelvényre, minthogy Cziegler Balázs díszletképe nem érte be a kártyavár képzetével, de egyúttal metróállomást is játszott. (Bár a metró itt nem életveszélyes, ámde azért teljességgel eredetinek vagy felvillanyozónak sem ítélhető.)
Az énekszólammal is felruházott főszerepekben operettszínészek működtek: Homonnay Zsolt mint Háry és Bordás Barbara mint Örzse. Kettejük közül – kisebb meglepetésre – a primadonnaként gyakorta cukros Bordás Barbara találta meg a mesterkéletlenebb hangot – főleg énekben. Homonnay prózázása majd’ mindvégig népiesch volt, s habár bonviváni énekhangja most is kellemesnek bizonyult, egyvalamin itt is fenn kellett akadnunk. Azon ugyanis, hogy Homonnay hamisítatlan tenor, márpedig a Háry kevés valóban eleven, érvényes és jelentőséggel bíró hagyománya közül az egyik legfontosabb éppen az, hogy a címszereplő bariton (lásd: Palló, Melis…). Ez a váltás okvetlenül veszteséget jelentett, s ellentétben a prózai játék menetében elhelyezett megannyi változtatással: zavaró volt. A zenei kivitelezés egyebekben megütötte a szabadtéri előadásokon elvárható szintet, s ha kéjes gyönyörűséget éppenséggel nem is jelentett a Szegedi Szimfonikus Zenekar játékának hallgatása, azért Silló István kibillenthetetlen nyugalmú karmesteri teljesítményére ezúttal sem lehetett panaszunk.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, augusztus 1.
