A művész a béke oldalán áll – ez mindig így volt, és így is lesz. Miért? Mert a művészet, legyen alkotó vagy előadó, mindig teremt – vagyis a születés elkötelezettje, míg a háború a gyilkolásé. A világhírű amerikai mezzoszoprán, aki amúgy is szereti a tematikus lemezeket és koncerteket, legutóbb olyan műsort állított össze, amely a háborúról és békéről szól. Nem epikus terjedelemben, nem korrajzzal összekapcsolva, ahogyan egy nagy regény teszi, hanem barokk operaáriák segítségével mutatva be az ember két alapvető állapotát: a harciast és a harmonikust. A szerzők Händel, Leo, Purcell, Jommelli, Monteverdi, vagyis híresek és kevésbé híresek (három világpremier-felvétel is akad a tizenöt ária között – természetesen Leótól és Jommellitől).
Joyce DiDonato (1969) nagyon jó antológiát állított össze, ez a válogatás ugyanis igen sok mindenre alkalmas. Van az áriáknak önmagukon túlmutató „üzenetük”, s ezt nyomatékosítják a (kissé didaktikusra sikeredett) kísérőfüzet idézetei is, amelyek korunk hírességeitől származnak, és persze a békéről szólnak. Ezen túlmenően azonban ez a nyolcvan perc nagyszerű tárháza a pompásan megjelenített érzéseknek és lelkiállapotoknak, a fájdalomtól a tépelődésen át a szenvedélyig, a gyűlölettől a reményen át a szerelemig – és az énekelnivaló tele van erős kontraszttal.
Ha pedig eltekintünk a vokális emberábrázolás tartalmi mozzanataitól, pusztán technikailag is rendkívül sokféleképpen lehet e darabokban énekelni: virtuózan és líraian, nagy dinamikai ellentétekkel, széles legatókkal vagy épp pazar díszítésekkel. Vagyis minden szempontból nagyon jól kitalált, hálás és hatásos összeállítás került a lemezre. DiDonato nem volna az, aki, ha nem élne a sok ziccer lehetőségével: mind színészi, mind vokális szempontból felsőfokú teljesítményt nyújt. De hát nála nem lepődünk meg ezen. Ahogyan a Maxim Emelyanychev vezette Il Pomo d’Oro szuggesztív, virtuóz játékán sem.
Erato, 2016
