Kövezzenek ám meg érte, én kedvelem a hagyományos koncertformát! Az arc- és testfestés nélkül pódiumra lépő énekesnőket, a félmeztelen férfitáncos mélyen szimbolikus illegése híján felhangzó áriákat, a szájbarágós didaxis mellőzését, a könnyesen politizáló záróbeszédek elhagyását. Vagyis igazán lenne okom szívből utálni Joyce DiDonato tavaly nyáron Barcelonában rögzített koncertfilmjét, amelyben mindahány fent említett mozzanat megtalálható, s ahol a program tematikája azt a kétségkívül helytálló üzenetet közvetíti, miszerint a háború rossz dolog, a béke ellenben jó. Csakhogy az amerikai lírai koloratúr-mezzoszoprán énekszava a mégoly vaskalapos, sőt vasfejű konzervatívot is képes lefegyverezni. Meg kell a szívnek szakadni – ezt a közhelyes fordulatot vajmi nehéz irónia nélkül alkalmazni, azonban nagy ritkán mégis indokolt: ugyanis Dido panaszát vagy épp Händel több helyütt is felhasznált csodamelódiáját (ezúttal Lascia ch’io pianga szövegkezdettel, a Rinaldóból megszólaltatva) most valósággal szívszakasztóan énekli el DiDonato. A minden pillanatban hiperkulturált, de sohasem művi előadásmód, s az énekhang személyességének eltörölhetetlen jegye a döntően barokk program ódon újdonságait, így például a termékeny itáliai kismester, Leonardo Leo áriáját is helyből hitelesíti a közönség számára, mi több: első hallásra beleégeti a lelkünkbe. Majdnem ugyanezt a kivételes színvonalat képviseli a 2012-es alapítású régi zenés mintaalakulat, az Il Pomo d’Oro: Maxim Emelyanychevék érzékenyen kísérnek, a zenekari számokban pedig mindvégig plasztikusan és elragadó lendülettel muzsikálnak. DiDonato közepesen kínos beszéde után, hál’ istennek, még felhangzik a varázslatos dal, a Morgen! Richard Strausstól: kissé eltávolodva az énekesnő legsajátabb terepétől, ám váltig eszményien. Itt aztán végre megint mi könnyezhetünk a nagy művész helyett.
Erato DVD, 2018
alá
