Makám: Orient - Occident Csöndben, észrevétlenül került ez a lemez a boltokba, pedig nagyon tudni kéne róla. Más kérdés, hogy talán nem a legszerencsésebb, hogy a borítón csak a Makám együttes neve tûnik ki, hiszen a Makám & Kolinda és a C.S.Ö. együttes is játszik rajta. Ugyanakkor az is tény, hogy e formációk között alapvetõ kapocs volt a zeneszerzõ-gitáros Krulik Zoltán szellemisége. Olyannyira, hogy a lemezre került 57 perc muzsika úgy hallgatható végig, mintha egyetlen zenekar játszaná - jóllehet ez a tizenhét kompozíció hat alkalommal, illetve hat formációval lett rögzítve. Az 1980-as C.S.Ö. most hallható elõször, az 1982-es Makám & Kolinda bakeliten kapható volt (Szélcsend után), az 1983-as Makám & Kolinda (Úton) csak Hollandiában jelent meg, s ha jól tudom, eddig az itt szereplõ Makám-számokat sem adták ki. Szóval csemegével, kuriózumokkal van dolgunk, de ez a legkevesebb, az Orient - Occident korántsem afféle "gyûjtõknek kötelezõ" kiadvány.
Hanem mindazoknak való, akik vevõk az afféle folkos-dzsesszes-repetitív, instrumentális kamarazenére, amelynek huszonöt-harminc évvel ezelõtt talán az Oregon együttes volt a legismertebb zászlóvivõje. Annak a keleti hangoltságához fûzte hozzá Krulik Zoltán a magáét, beleszõve Kelet-Európát és a Balkánt, s legfõképpen persze a saját személyiségét. Ez utóbbit igazolja ez a markáns album, mely negyed század múltán is megõrizte frissességét, érvényességét, s melynek súlya élvezetes és könnyed tálalással párosul.
m.l.t.
Z Paraván BT, 2007
*****
Marina Lewycka Rövid traktortörténet ukránul címû regénye a kissé félrevezetõ megjelölés ellenére nem ukránul, hanem angolul íródott, és ebbõl (meg másból is) Recenzens leesett állal tapasztalta, hogy "nálunk", azaz a kibõvített Kelet-Közép-Európában is - noha persze kissé deformált alakban - létezik az úgynevezett posztkolonialista irodalom, melynek szellemes, ötletes darabját olvashatjuk most egy elég ostoba borítóval megjelent kötetben. Lewycka nem sokat hezitálva indítja feltehetõen önéletrajzi indíttatású regényét: "Két évvel anyám halála után apám beleszeretett egy ragyogó szõkeségû, elvált ukrán nõbe. Apám nyolcvannégy éves volt. A nõ harminchat. Bögyös, rózsaszín bombázóként robbant be az életünkbe, felkavarta a posványos vizet, felszínre hozta a rég eltemetett emlékeket, és egy jól irányzott rúgással alaposan fenékbe billentette családunk mumusait." Soha remekebb összefoglalását a késõbbi lényegnek! Valentina, mert így hívják a bögyös-faros ukrán cicát, aki egyszerûen csak letelepedési engedélyt akar szerezni a névházassággal, most, azaz a kilencvenes évek végén eljárja nagyjából ugyanazt a cudar táncot, melyet az elbeszélõ, Nagyezsda és nõvére, Vera, valamint az egész család ropott, amikor a 2. világháború után úgy döntöttek, hogy ukrán párialétüket felcserélik egy megállapodott angliai középosztálybéli helyzetre. És a családi háború kellõs közepén a võlegény-papa, Kolja szenvedélyesen dolgozik rövid ukrán nyelvû remekmûvén, melynek tárgya a traktorok rövid története. Magvas strandolvasmány.
- banza -
Fordította Szabó B. Réka. Geopen, 2007, 356 oldal, 2690 Ft
****
Marek Janowski a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar élén nagy mûsort hozott, és eleinte úgy tûnt, nem tud a maga támasztotta igényeknek megfelelni. Beethoven Egmont nyitányát technikailag meglehetõsen hibátlanul, ám személytelenül, teljesen általános stílusban adták elõ, mintha a zenekar nem ismert volna crescendót vagy diminuendót, így a mezzoforte lapos unalmába veszett a goethei-beethoveni dráma.
"Inkább ütne mellé!", kiáltott fel a szünetben egyik remek muzsikusunk, utalva Nyikolaj Luganszkij produkciójának semmire sem kötelezõ tökélyére. De az orosz pianista Beethoven G-dúr zongoraversenyének magánszólamában nem tette meg nekünk ezt a szívességet. Ragyogóan iskolázott pianista, aki szép hanggal, érzékeny, változatos billentéssel, manuálisan feddhetetlenül játszotta a csodálatos versenymûvet. Ám a személyesség már hiányzott belõle, így elõadását talán az üres szépség fogalmával lehet a legplasztikusabban megjeleníteni. Kockázatmentesen indította a darabot, és a továbbiakban is megmaradt a biztonsági játék keretein belül, így a sok apró dramatikus helyzetet rejtõ, nagyszabású tétel valami általánosan derûs, idegcsillapítókkal teletömött hangulatban pergett le. A második tételben kezdte elengedni magát, és ekkor kiderült, hogy feltehetõen a kissé szentimentális líra a valódi erõssége, s kiviláglott hirtelen az is, hogy Janowski remek operakarmester lehet, aki a szólistával képes vérbeli párbeszédet folytatni. A rondóban aztán Luganszkij megérezte, hogy a darab kézben van - a lovak közé csapott, ám erõibõl nem futotta többre egy szalon-vadászjelenet felvillantásánál.
Brahms 3. szimfóniája zárta az estét, és ekkor Janowski megmutatta, mennyire okos, érzékeny karmester. A darab négy tételét példás fegyelemmel és arányérzékkel építette fel, a harmadik tétel kamarazenei hangzása még sokáig emlékezetes marad, akár a lezárás pianissimo mélabúja.
- csont -
Mûvészetek Palotája, február 4.
****
Charlie Wilson háborúja Hollywood lázba jött! Mintha más sem érdekelné már, mint az új évezred világkonfliktusainak dicsõ prezentálása. Kétségtelen, az ilyesmi többekhez jut el a vásznakról, mint az ópiumkereskedelem viszszaszorításának középtávú lehetõségeirõl tartott konferencia vagy a száztizenharmadik jótékonysági koncert összes üzenete. A sort a United 93 kezdte, aztán jött a World Trade Center tûzoltódrámája. És akkor beragadt a filmkészítõk ujja alatt az indítógomb. Ma már nem számít valamirevaló produkciónak, ha kimarad a patrióta üzenet (kapásból: Királyság; Kiadatás; Gyávák és hõsök, de még az olyanok is, mint az Amerikai gengszter vagy A Halál a Ragadozó ellen).
Ezúttal a veterán rendezõ, Mike Nichols megy rá a távoli Afganisztánra, nem kisebb erõkkel, mint Tom Hanks, Philip Seymour Hoffman vagy Julia Roberts. Persze maga sincs híján a muníciónak (megingathatatlan ideológiai háttér és sziklaszilárd indítóok). Címszereplõje (Tom Hanks) lehetne akár egy Rambó is, más eszközökkel ugyan, de tök azonos célokkal: kilõni a légtér összes helikopterét, és szovjet-mentessé varázsolni a nyolcvanas évek Afganisztánját. A texasi képviselõ módszertana azonban inkább a pénzfelhajtásra korlátozódik. Úgy viszont hajszál híján megvalósítja a világbékét. A saját édesanyját is eladná egy láda számozott viszkiért, ugyanakkor szuperhõsi kvalitásokat mutat: lám, ha az ártatlanok megsegítésérõl van szó, mikre nem képes az utolsó hedonista csepûrágó is.
Uncle Sam pedig hamarosan küldi az újabb behívót a moziba.
Balázs Áron
A UIP-Duna film bemutatója
***
Mahler: 8. szimfónia Bár nem biztos, hogy Emil Gutman, a leleményes koncertügynök Mahlernek, a mûvésznek jó szolgálatot tett, amikor a müncheni bemutatón "Ezrek szimfóniája" szlogennel adta el a mûvet, annyi bizonyos, hogy a sikerre régóta vágyó embernek használt az olcsó reklámfogás: Richard Specht emlékezése szerint könnyben fürdõ arcú emberek kiáltották oda köszönetüket a pódiumon zavart mosollyal álló zeneszerzõ-karmesternek, Thomas Mann a premier után pedig azt írta egy levelében, "hogy Mahlerben testesül meg korunk legkomolyabb és legszentebb mûvészi akarata". Ám a connaisseurök világában a darab sosem tartozott a kedvencek közé: túl sok, túl monumentális, túl vastag, túl érzelmes - és még sorolhatnánk. Maga Mahler legnagyobb mûvének tekintette, és már a szövegválasztás sem vall erõs szerénységrõl, a Faust 2. része zárójelenete, noha már korábban is kísérleteztek vele, bizonnyal nem egyszerû eset, Goethe csak Mozartot tartotta volna alkalmasnak, de hát õ halála pillanatában nem volt elég türelmes, hogy még negyven évet várjon, amíg a titkos tanácsos kegyeskedik befejezni remekét.
Pierre Bouleznek, e hideg agynak kellett eljönnie, hogy kieressze a gõzt a 8. szimfónia mozdonyából. Még sosem hallhattuk ilyen tiszta, már-már kamarazenei transzparenciával a Faust-szöveget, és az elsõ rész, a Veni creator spiritus is inkább a Missa Solemnis Beethovenére emlékeztet, mintsem valamiféle bécsi handabandázásra. Tisztán és elkülönítetten érzékelhetõ a darab abszolút logikus felépítése, Boulez a remek berlini Staatskapelle élén bevilágít a partitúra legrejtettebb sarkaiba is.
- csont -
Deutsche Grammophon/Universal, 2 CD, 2007
*****
Csehov: Cseresznyéskert Persze, lehet azt mondani, hogy a kritikusnak túl nagyok az elvárásai, talán van is ebben igazság - ám igenis azt gondolom, hogy ha az elõadás a nyilvánosság számára készül, nem csak a rokonoknak, ha színházban játsszák, nem pedig otthon, a kerti mûanyag székek elõtt, az ne legyen egy amatõr, legfeljebb mûkedvelõi elõadás. Akkor is, ha Csehovot játszanak, amit pedig - ez alapvetés - baromi nehéz. Igen, a Zsidó Színház Cseresznyéskertjével komoly gondok vannak.
Pedig látszik, hogy a szereplõk foglalkoztak karaktereikkel, ahogy látszik az is, hogy a kevés üdítõ kivételtõl eltekintve nem értették meg õket. A Cseresznyéskertben valóban vannak szereplõk, akikhez jól illik a ripacskodás - ám nagy különbség, hogy a nézõ egy ripacskodó színészt vagy egy ripacskodó karaktert játszó színészt lát. Ahogy az sem elegáns megoldása a színjátéknak, ha egy-kettõ híján mindenki egyformán látja megvalósítandónak a figurákat - pláne, ha ez az egyformaság az imént említett manírtúltengésben merül ki. Nem mondok semmi újat, ha megállapítom: Csehov karaktereinek õszintétlenségét, ürességét vagy nevetségességét nem e tulajdonságok makacs erõltetésével kell érzékeltetni - el kéne érni, hogy a nézõ maga érezze át õket. Különben nincs sok értelme épp Csehovot játszani.
Látszik, hogy a rendezõnek volt nem egy ötlete, sõt nagyon is egyértelmû, mit akart mondani az elõadással. Pardon - nem nagyon is egyértelmû, hanem messze túl egyértelmû. Nagyon egyszerû a színház nyelvén megfogalmazni egy-egy üzenetet - anélkül is, hogy az egyik szereplõ a nézõk közé álljon, nyomatékkal elmondja nekik, hogy Budapest szar város (sic), mi meg csak jártatjuk a szánkat, és nem teszünk semmit, hogy ne így legyen.
És lehetne még írni a zavaros rendezõi ötletekrõl, az elõadás terének és idejének következetlen meg(nem)választásáról, és sok minden másról. De minek.
Kovács Bálint
RS9 Színház, január 17.
** alá
Kingdom Of Sorrow: Kingdom Of Sorrow Az igen klisés névvel bíró zenekar Kirk Windstein, a Crowbarból és a Downból ismert gitáros-dalszerzõ projektje, amit a Hatebreedbõl (és az amerikai Music Televison Headbanger's Ball mûsora révén a képernyõrõl) ismert Jamey Jasta énekessel bírt összehozni. Felettébb idiótán idõzítették a lemezmegjelenést, hiszen a hármas Down, az Over The Under, amit most fognak jó alaposan megturnéztatni a világ körül, csak nemrég került a boltokba, úgyhogy kérdéses, a Kingdom Of Sorrow-t fogjuk-e valaha színpadon látni egyáltalán.
Azért jó kérdés ez, mert ezen a lemezen (amelyen egyébként a Crowbar másik gitárosa, a Bee Gees-alapító Barry Gibb fiacskája, a rút metálharcossá cseperedett Steve Gibb is játszik) abszolút koncertkompatibilis zene hallható. Ha valakinek kevésbé jött be a dalokban kicsit szegény utolsó Crowbar album, és pláne nem tud mit kezdeni az új Down depresszív mocsármetáljával, annak tökéletes megfejtés a Kingdom Of Sorrow, ami felfogható akár egy mogorvább, tempósabb Crowbarnak is. Jamey Jasta a meglepõen windsteinesre vett stílben elüvöltött sorain kívül nem is nagyon tesz hozzá az egészhez semmit: ez a lemez bizony szín-Crowbar, úgy az elsõ két-három klasszikus anyag vonalán továbbhaladva, amikor a mélynövésû New Orleans-i huligán szívében még rejtõzött valami a hardcore/punk életérzésbõl. Rettenetes a parasztlengõszerû indítás (a Led Into Demise refrénje a legbunkóbb), hogy aztán a lemez közepe-vége felé biggyesztett lassulást követõen (semmi líra, csak a nyers férfibánat) még utoljára odaverjenek a Begging For The Truth old-school málházásával, és itt megint arra kell gondolnom, mekkorát is üthetne ez a csapat a színpadon.
- vincze -
Relapse, 2007
****
John Rambo Rockynak tavaly megadatott a végtisztesség, saját lábán távozott a ringbõl, reméljük - bár mérget azért nem vennénk rá -, örökre. A film végén Stallone közönségtalálkozóra hívta híveit, és lefilmezte, ahogy a rajongók örömittasan ugrálnak a Philadelphiai Szépmûvészeti Múzeumhoz vezetõ lépcsõ tetején, csakúgy, ahogy azt Rocky is tette a sorozatindító elsõ film híres jelenetében. Belefért az ugrabugra, kis interaktív játszóház a legvégén, kalaplengetés önmagunk elõtt, kösz, Sly, haver vagy. Nem szeretnénk sem hálátlannak, sem ünneprontónak mutatkozni, de most, hogy Rambót, a másik híres úttörõt búcsúztatjuk, egy pillanatra azért elképzeltük, hogyan festene egy hasonló álamatõr felvétel a végefõcímek alatt: terepszínûre mázolt nagymama kúszik a játszótér aljnövényzetében, jobb kezében bozótvágó késsel, baljában csokitöltényekkel körbetekert unokával, akinek be lett ígérve, hogy a játszókához érve letépheti a Pistike fejét, akinek a szülei amúgy is híres Vietnam-tagadók. Ha maradt volna némi vér a produceri pucában, akkor most nem biztos, hogy a járni is alig tudó (a beszédet most ne is firtassuk) Stallone belezne Burmában, hanem ennél sokkal rémesebb dolgoknak lehetnénk tanúi a mozivásznon. Például szép egymásutánban feltünedezhetnének a rajongók, arcukon a frissen átélt élvezettel, amelyet egy teherautó-rakomány burmai katona véres péppé aprítása vagy egy jól sikerült hasba szúrás látványa okozott. Jó mulatság, férfimunka volt. Rettegj, Pistike!
Köves Gábor
A Best Hollywood bemutatója
* + fél
