Zene

Odáig lehetnek az arab tánczenék rajongói: a három legnagyobb rai sztárnak szinte egyszerre jelent meg új albuma. Utoljára 1998-ban érezhettek így, amikor 1, 2, 3 Soleils címmel közös koncertlemezt készített Rachid Taha, Khaled és Faudel. Az éppen feltörekvõ Faudelt ugyan csak merõ jóindulattal lehetett csillagnak tartani - a fene sem értette, hogy mért nem Cheb Mami a harmadik -, de hát a tehetséggondozásnak is megvan a maga bája. (Arról nem beszélve, hogy Khalednek kõkemény riválisa a hátrányos helyzetû Mami, akit úgy könyveltek el, hogy csak "herceg" lehet, ha egyszer Khaled a "király", és hiába szorongatja, nem jön össze a robbantás. Ráadásul nem is ahhoz a kiadóhoz tartozik, mint Khaled, Taha és Faudel, vagyis adminisztratíve is macerás eset.)

lemez Leonard Bernstein Nem ígér sokat ez az új lemez, de azt korrektül teljesíti. Részleteket kapunk Bernstein színházi és filmzenéibõl, a legismertebbektõl az alig-alig játszottakig.

A nem egészen újszülött valószínûleg úgy van az ügynökkel, hogy sírva fújja a lehetséges "üzeneteket", akár évtizedekkel ezelõtt a kapitalizmus kritikájáról, akár mostanság a globalizációs hatásról dobbant: a kisember, az van nagyon tönkretéve itt. Ami engem illet, már ezen is túl vagyok: elég meglátnom a görbedt hátat és a két bõröndöt, s ha nem vigyázok, mély álomba zuhanok.

Korunk egyik legismertebb és legjelentõsebb szobrásza, a Németországban élõ angol Tony Cragg idõrõl idõre felbukkan munkáival a Knoll Galériában, hol a bécsi, hol a budapesti filiáléban. Most éppen itt van, négy mûvel, melyek két tényt reprezentálnak és illusztrálnak egyszerre: az idén ötvenöt éves Cragg lassan, de rendkívüli következetességgel alakuló pályáján új anyag és formálásmód tûnt fel, másrészt - az elmúlt húsz-huszonöt év mûvészettörténetének tükrében keletkezett látszat ellenére - még sincs vége a szobrászatnak, vagy ha igen, ha mégis, akkor még piheg egy-két érdemlegeset.

Milyen egy forradalmár lány szobája? Pedáns rend, édeskés berendezés, családi fotók, az ágyon két teddybear. Hát a forradalmár fiúé? Káosz, a falakon vörös poszterek, az asztalon világító Mao-lámpa. Ikrek õk egy hatalmas, elegáns belvárosi lakásban. Mindehhez hozzájön még egy költõ apuka, egy mindent elnézõ anyuka és egy kiapadhatatlan csekkfüzet. Éppen elbocsátják Henri Langlois-t, a filmmúzeum vezetõjét, a diákság tüntet. Lassan az egész város tûzben ég. Ez a baljós háttér, ám a mûsoridõ végéig eldönthetetlen, hogy miért ez. Az is felmerül, hogy Bertolucci esetleg saját régi baloldaliságát parodizálja. Ugyanis ahhoz, ami a filmben izgalmas lehet, mindennek nem sok köze van.

Ha ezt a két (összecsomagolt) lemezt az elején akarjuk kezdeni, Nick Cave-ben érdemes visszapörgetnünk 1996-ig. Gondolom, emlékeznek: a The Boatman's Call album állt össze abban az évben, csupa meghitt és Cave zongorájára központosított dal - új irányt szabva az életmûben, megosztva a rajongókat, s egyszersmind átrendezve Cave és kísérõzenekara (a Bad Seeds) viszonyát.

Szép kor ez a rockszakmában: idén tavasszal immár huszadik születésnapját ünnepelte a Melvins, az egyik leginnovatívabb versenyzõ az amerikai altermezõnyben. És persze az egyik legbefolyásosabb: hatása leginkább a grunge megszületésében dokumentálható, közismert például, hogy Kurt Cobaint, egykori technikusukat ezek a fiúk vezették be a punkzenébe, s Kim Thayil, a Soundgarden gitárosa sem hallgatta el sosem, hogy King Buzzo (gitár/ének) mutatta meg neki elõször, miként hangolja le kellõképpen a gitárját. Ugyan-akkor az is biztosan állítható, hogy a noise-rock vagy pláne a New Orleans-i mocsármetál története sem volna megírható a Melvinek említése nélkül.

A posztpunk/new wave korszak (késõ hetvenesek, korai nyolcvanasok) sajátos zenei forradalma bizonyos értelemben máig érzõdik - elég meghallgatni, kiket bootlegelnek, avagy kiket idéznek korunk elektronikus tánczenét készítõ producerei. Ehhez képest két francia zenész/producer úgy döntött, hogy visszanyúl a gyökerekhez, s az eredeti dalok átértelmezésével elkészíti a maga neoklasszikus változatait.

tévé Csao Darwin A Magyar Jövő Csoportot kéthetes szelekciós előnnyel megelőzve a TV 2 méltón megemlékezett a nyilas hatalomátvétel hatvanadik évfordulójáról. A professzionális kereskedelmi csatornát természetesen felsőbbrendűnek kell tartanunk, hiszen az alulról szerveződő nyilas populációval szemben már megtette azt az evolúciós ugrást, hogy oly sok hernyóhoz vagy ízeltlábúhoz hasonlóan nem pusztán mérgezővé vált, hanem tulajdonságait harsányan hirdeti is már környezetének.

Az elõadás viszonylag gyorsan elhíresült a színházi berkekben (nyáron, a szegedi alternatív fesztiválon a rendezõ, Rusznyák Gábor még díjat is kapott érte), és korántsem az egyöntetû rajongás okán. A Honvéd Kamaraszínház produkciójának - mint a reakciókból is kitetszik - van egy társadalmi és egy színházi olvasata.

A hónap elején lett volna kilencvenéves, decemberben lesz huszonöt éve, hogy meghalt: mára legenda. Ha azt mondjuk, természetfilm, õsidõk óta az õ neve ugrik be elõször mindenkinek Magyarországon.

Ott hagytuk el A tehetséges Mr. Ripleyben, hogy Tom távozik vitézkedései helyszínérõl, Itáliából, ahol éhenkórász senkibõl jómódú aranyifjúvá, valamint kétszeres gyilkossá vált. Útközben rájön, hogy õ valójában meleg, és a nagy coming out azt a magyarázatot célozza be, hogy hõsünk minden tettét latens homoszexualitása irányította. Ehhez képest most boldog házasságban élõ szerelmes férjként látjuk viszont a kies Itáliában, ahol - tudjuk - forró lett a lába alatt a talaj. A két történet között pár év és egy regény áll (Patricia Highsmith Ripley-sorozatának második kötete, a Ripley's Under Ground, amely ez idáig elkerülte a megfilmesítést).

színház Füst Milán Boldogtalanok címû drámáját ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának elõadásában lehetett látni a Stúdiószínházak fesztiválján, a Bárka vívóteremnek becézett, most éppen hodályszerû terében, az "igazi" falak és még igazibb feketeség, lepukkantság közepette. Jó lötyögõs lett így a játék tere - hiszen alig néhány díszlet idéz valami hajléktalan-vackot -; nem úgy a játék maga, amely viszont nagyon is tempós és sûrû. Bodó Viktor a boldogtalanság tablóját festi meg elsõsorban, csupa sötét, noha azon belül eléggé változatos színekkel.

Régen, a hatvanas-hetvenes években diaporámának hívták azt a fotós al- vagy álmûfajt, mely sok vidéki meg persze pesti mûvelõdési ház fényképezõszakköré-ben a modern borzongató képzetét hozta elõ a szakköri tagok és a vezetõk gerinctájékán, midõn utazások vagy mezei kirándulások dia-képeit vetítették egymás után (a kísérletezõ kedvûek egymásra, olykor szó szerint is), zeneszó kíséretében, mely ritmust adott a képek váltogatódásához.