Zene

Elõzetes sejtésünk, miszerint a Metal Hammer-stáb által idén ötödször tetõ alá hozott Summer Rocks fesztiválon kivédhetetlenül az idõutazás-fíling fog elúrhodni rajtunk, már a Judas Priest színre lépése elõtt megerõsítést nyer. Az amerikai progresszív-metálos Queensryche olyan programmal áll elõ, mintha az elmúlt tizenöt év meg sem történt volna: elejétõl a végéig elhangzik az 1988-as Operation: Mindcrime - amennyire a botrányos hangosításból (emitt torzul, amott érthetetlen) ez kihüvelyezhetõ, kifogástalanul.

Tetszenek a Talking Headsre emlékezni? Hát persze. A Talking Headset nem lehet elfelejteni. A hetvenes évek végén, amikor az új hullám dúlt New Yorkban, nem volt nála dögösebb funkys tánczenekar. De azért túl lehetett élni a felbomlását is, mert jól látszódott, hogy abban a körben (a fejes) David Byrne már nem tudja kifuttatni a társmûvészetekhez és a világzenéhez kötõdõ terveit. Ami pedig a (késõbbi) szólólemezeit illeti, jó néhány überelte az utolsó két Talking Heads-dobást, arról nem beszélve, hogy szinte az összesen felbukkant egy-egy, a régi szép idõkre utaló szerzemény.

könyv n CSELÉNYI BÉLA SATNYA NYUSZI címû könyve 25 rövid mesekölteményt fog össze: egy jóhiszemû, a nyuszi-középosztályhoz tartozó, incifinci csetepatéktól azonban nem mentes Nyuszi család történetét, valamely fantasztikus nullaság hétköznapjait. A boldogító semmiségekkel megtûzdelt nyusziélet rajza kellemes, viaszosan rojtozódó élõbeszéd: Cselényi pipogya látszatot sugalló, mesterségesen petyhüdt nyelvformálása csupa költészet, hatékony pontossággal ecsetelt derû és naivsággal fellazított mûvészi szabadság.

A válasz: hát azért mentem el azon melegében az operettszínházba megnézni Huszka Jenõ Mária fõhadnagy címû operettjét, mert az volt kiírva, hogy Bagó Bertalan rendezte, aki rendezni szokott itt-ott mostanában, és az Operett ilyen-olyan sufnijaiban is rendezõk dolgoznak olykor; mindez engem messzemenõ következtetésekre csábított. (Pedig Esterházy a Trabant kapcsán már beidézte: nem szabad.)

Hétfõ este, fõmûsoridõben, több-kevesebb rendszerességgel jelentkezik az M 1-en a T. A. mûsorvezetõ személyétõl nyilván nem függetlenül szerényen csak T Aktáknak nevezett produkció, melynek legutóbbi epizódja a halállal foglalkozott. A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor nagy témába vágja a televíziós a videokameráját, akkor valamilyen ismeretlen belsõ vagy külsõ ingerforrás hatására kitör a mûsorkészítõbõl a poéta. Meglágyulnak és eléletlenednek a képek, az eget és a fák koronáit kutatja a kamera, egyszóval átlényegül az operatõr, a vágó is transzba esik, és különösen nagyszámú fel-le blendét, áttûnést, illetve lassítást mutat be, miközben lágy, zsigereinkre ható zene szól. Mi ebben a baj, kérdezné egy 12 éven aluli fiatalka nála jártasabb ismerõsétõl, de sajnos közeli hozzátartozójának már csak hûlt helyét leli, oly erõvel tört rá addigra a hányinger.

A napokban láttam egy kulturális tévémûsort, arról szólt, hogy hol végzõdik a nosztalgia, és hol kezdõdik a retro. Érdekes probléma volt, de nem sikerült belemélyednem, viszonylag hamar gutaütést kaptam. Valahogy nem tudom feldolgozni, amikor a magabiztos jófejek eldöntik, hogy mondjuk egy könnyûzenésznek mikor illik visszavonulnia. Vagy hogy minek a pótléka a letûnt korok és kedvencek felvételeit hallgatni.

2004. június 4-én meghalt Steve Lacy. A szopránszaxofon királya volt, útkeresõ zeneszerzõ, és még jó ember is.

lemez n Body Movement Egy újabb, meghökkentõen friss és izgalmas válogatás - ezúttal az osztrák Soundlab kiadótól. Tizenhat szám, a létezõ legkülönfélébb mûfajokban: new wave diszkó, diszkrét electroclash, elképesztõ sötét triphop, absztrakt jódli, dzsesszes melankólia és Die Kruppsra emlékeztetõ zúzás - ez az, amit tényleg nem lehet megunni.

Kevés olyan írásmû létezik, amely amellett, hogy lelkes ámulattal szól a székely rovásírás sajátságairól, mégsem egy világ-összeesküvés-elméletben kulminál. Értékelésünk tárgya azonban éppen ilyen. Megnyugtató továbbá az is, hogy a több mint magas labda ellenére a tárgymutató nem tartalmazza a "sumer" és a "Jézus anyanyelve" itemeket sem (mérsékelten nyugtalanító, hogy a "finn-ugor" címszót sem).

A térképek tanúsága szerint Waldsee nevû településbõl, városkából vagy tóból Ausztriában, Németországban és Svájcban tucatnyi is létezik, az a nyaralóhely azonban csak azokban a gyáva és cinikus náci agyakban terpeszkedett, melyekben megfogamzott az ötlet: az 1944 nyarán Auschwitzba deportált zsidókkal levelezõlapokat kell íratni, amelyekben és amelyekkel "megnyugtathatják" a még otthon maradottakat. Az elementáris gazság eme ostoba kis epizódját Randolph L. Braham idézi fel A magyar holokauszt címû nagy monográfiájában, s amikor nem létezõnek írja-tételezi a földrajzi nevet, annyiban igaza is van, hogy itt egy "átlagolt" és ellenõrizhetetlenné elkent hellyel-helyzettel igyekeztek "fedezéket" keresni a náci hivatalnokok. Braham aztán leírja, hogy néhány levelezõlapon kódolva megérkezett a valódi üzenet is: a feladók a haláltáborból küldték - valószínûleg utolsó - szavaikat.

Minden második westernfilm errõl szól: jön a gonosz bányatársaság, és el akarja - tûzzel-vassal, mézesmadzaggal - kergetni földjükrõl a szegény farmereket (indiánokat).

Hazám félig szigetÉ vagy tán egészen az? - tette fel a költõi kérdést majd két évtizeddel ezelõtt az európai csatlakozás küszöbén álló Portugáliában a fejét ötödik regénye tárgyán törõ, azóta Nobel-díjassá érett José Saramago. Megírta a Kõtutajt, de úgy tûnik, szülõföldjén csak nem tudott dûlõre jutni a problémát illetõen, mert pár évvel késõbb rövidre zárta a kérdést, és elköltözött a Kanári-szigetek egyikére. Az ominózus tutaj meg idõközben mégiscsak inkább Európához látszik kövülni.

Koncerten én még ennyi embert nem láttam. Négyszázezerrõl írnak, s magam is úgy saccoltam, plusz-mínusz két százalék. Pedig Sting nem egy kiköpött tömegpszichózis, sõt ha azt vesszük, hogy manapság mit takar a sztárság, inkább a klasszikusok közé sorolnám. (Sajnos, nem ugyanaz.) Csinálhat bármit, az életmûve már megkerülhetetlen.

Mi ez a tömeg? Azt már tudtuk, hogy a britek hülyék, de hogy az osztrákok is? Mert más értelmes magyarázat nem létezik arra, hogy miért tolonganak vagy ezerötszázan egy elsõlemezes skót gitárzenekar szabadtéri koncertjén, hét fokban.