Katona József Színház: A domina démona (Bartók Béla-Bozsik Yvette: A csodálatos mandarin)

szerző
dr. Esôs András
publikálva
1996/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Apacsok, jampecek, huligánok és rockerek után a 90-es évek szcenikusa a Katonában szadomazóra veszi a formát. Se zsiványtanya-romantika, se West Side Story-s kültelkiség: a csavargók helyén fémmel kivert fekete bôrszerkókban gyors kezű kung-fu-harcosok, wrestling-idióták, transzvesztita bájfiúk nyomulnak. Csupa punkfrizurás, narkós, lepattant fazon - izomkodnak, taperolnak, lihegnek, nyálaznak orrba-szájba. Eszelôsen gusztustalanok.

Apacsok, jampecek, huligánok és rockerek után a 90-es évek szcenikusa a Katonában szadomazóra veszi a formát. Se zsiványtanya-romantika, se West Side Story-s kültelkiség: a csavargók helyén fémmel kivert fekete bôrszerkókban gyors kezű kung-fu-harcosok, wrestling-idióták, transzvesztita bájfiúk nyomulnak. Csupa punkfrizurás, narkós, lepattant fazon - izomkodnak, taperolnak, lihegnek, nyálaznak orrba-szájba. Eszelôsen gusztustalanok.

A Lány dettó. Gyöngyházasan fénylô díszdobozból veszik elô, ki van kenve, merev és bávatag, egy Barbie baba, még valami visszataszító, flitteres bugyogót is adtak vele. De lehet szopósszájú, felfújható fajta is a szexshopból, fetisisztáknak. Műveltebbeknek még Cindy Sherman dezillúziós pornóbábui meredhetnek föl, referenciaképpen. A csávók mindenesetre bele vannak zúgva, egyfolytában nônek nézik és magukhoz nyúlnak.

Húzós tehát az indítás, ha azt vesszük, hogy A csodálatos mandarin mégis egy nemzeti klasszikus. Igaz, hogy a "nemzet" sose mert igazán belegondolni, zavarba is jött mindenki, aki magyarázni akarta, de mégis. Bozsik mai történetének - már három perc után világos - köze nincs a Gyilkos Gazság és az Áruba Bocsátott Érzelem szembenállásáról, az Életerô Elemi Indulatának legyôzhetetlenségérôl, továbbá a szociális kiszolgáltatottságról, a Bűnös Nagyvárosról, valamint a titokzatos keleti megváltásról szóló Nagy Elbeszélésekhez. Lefoszt róla minden morált, lélektant, kultúrfilozófiát, és olyan érzékeny pontjánál ragadja meg a darabot (de ott jó kemény marokkal), hogy az európai humanizmuson nevelkedett publikum fölvonít kínjában. Ô mindenesetre egyike azon keveseknek, akiknek egyáltalán valami eszébe jutott errôl a botrányos mestermunkáról.

Bozsik nyitóképe

szerint a többes számú Férfiak reménytelenül függenek az egyetlen és tökéletesen passzív fétistárgytól, a Nôtôl. Brutalitásuk a tökéletes kiszolgáltatottság jele: minél jobban szadizzák, annál inkább szenvednek. De a Nô se élvez. Csípôjének vonaglásai, groteszk karkörzései, olajozottan üres hajlongásai automataként váltják ki az agressziót. Nem önként, hanem kényszeresen csábít: csúf, hosszú kontya fogantyúként mindig kézhez áll egy kis durvaságra. Mazochistamód kiprovokálja, tegyék áldozattá.

A Katona Bartók-adaptációjában az alvilágot az altest világa váltja fel. Az itteni bűntanyán a kuncsaftokat féltékenységbôl, és nem vacak fillérjeikért dobják ki (pénzrôl ez estén szó nem esik) - nem kifosztják, inkább bosszúból elszeretik. Az Öreg Gavallér - Szacsvay darvadozza végig, pompás Harangozó-karikatúra - kénytelen beérni a fémcicis nôimitátorral, aki amúgy vinnyogó pitbulljával (a másik aberrált csavargóval) ingerkedik évôdve. A Diák szôke tiniangyal képében száll a földre, testetlen teste fölcsigázza a kéjsóvár perszóna libidóját, míg végül a fôkaján menti ki a (szó szerint) bepörgô marionett karmai közül - hogy aztán maga lelje benne örömtelen örömét, meg fôként abban, hogy a Nô üresjáratban, lemerülten búgócsigázik tovább. Ásítóan egyhangú, szájszagú, neurotikus nyomorúság az egész.

Az S/M tehát Bozsiknál több, mint ezredvégi couleur locale: antropológiai alapképlet. Az S/M annyi, mint F/N. Férfi és nô függôsége kölcsönös és abszolút: mindkettônek kell, de egyiknek sem jó. Erôs mozgássor (és nagy ívű dramaturgiai koncepciót sejtet), amikor ôk, mind az 1+3-an egyetlen, hímnôs kreténné szervülnek össze, aminek fölgerjedése épp a Mandarin megjelenésének zenei pillanatára van idôzítve. Ebbe a sokfejű önfertôzô szörnyetegbe nyilall bele a kínai - és hasítja ki belôle a nôi felet. Egy gyönyörű, ébenfeka szenegáli alakítja, Boubacar Sambnak hívják: de téved, ki ebben multikultis geget vagy divatos afrogiccset sejt. Ha van itt valami szignál, akkor csak annyi: ez itt tisztán és kizárólag egy meztelen test. Úgy is tesz. Mihelyt belép, látatlanban is szagot fog: finoman megremegve szimatol a nô után, puha léptekkel araszol, tekinget jobbra-balra, ahogy a bódító inger végigárad a testén. Lassan, de egyenletesen gyorsulva indul be, ritmusra fújtat: izmai megfeszülnek, a pompás tagokon fekete veríték gyöngyöz végig, az ágyéki gerincvelô receptorai hármasba kapcsolnak.

A vágynak ez az egyszerű, tiszta, szép folytonossága - na, ez az, amit eddig mandarinban még nem láttunk. Koreográfusi rémálom, hogy Bartóknál a kínai színre lépése és elsô mozdulata között hosszú perceknek kell eltelnie mozdulatlanul: rémület, tétovaság, nôi csábpraktikák kell kitöltsék az idôt, míg fölfakadhat az indulat és elszabadul a pokol. Kiengesztelésre váró barbár istenség, fegyelmezett, "valódi" férfi vagy kontaktusképtelen neurotikus? - a merevgörcs a Mandarin mindenkori interpretációjának nagy kérdése.

Bozsik egyszerűen átlépi ezt a dramaturgiai csapdát. Megmerevedés nincs, csak egyetlen, folytonos, egyre fokozódó merevedés van: a vágy nyílegyenes és komplexusmentes útja a beteljesedés felé.

És a Lánynak sincs oka félni - egybôl bezsongott, most ô is csuklóból kíván. Mozdulatai felpuhulnak, omlataggá, csúszóssá válnak, ne szépítsük, saját lucskosodását mozogja el. És csábítania sem kell: a férfi jön magától. Nahát, a mandarinban nincs semmi csodálatos.

Precíz szcenikai megoldás, hogy látszólag párhuzamos sávokban mozognak egymás felé, mert tökéletesen egyenlôvé lettek a problémamentes vágyban. Nem nézik egymást, de a szaglás és testnedvek kommunikatív terében a tekinteteknek amúgy is eleve csekély szerep jut. Nekünk meg, úgyszólván kettejük közé kerülve, zsigeri élménnyé lesz az intenzív kívánás kölcsönössége.

Nyolc percen át

tart ez az eseménytelen, mégis lenyűgözô gerjedés, ami azért, színházról lévén szó, mégsem semmi. A zene vad hajszát mintáz, a csavargók másutt már rég szétverték a berendezést, a vér szétfolyt a színpadon - de itt csak kerekedik, hatalmasodik, bugyborékol tovább a gyönyör. Amikor a zenei tombolás csúcspontján a Lány artikulálatlan transzba révül, a tüneményes fekete meg harsányan, mámorosan, a tekintetében mégis csillogó értelemmel világgá bömböli fölséges élvezetét, érzékenyebb nézô lepadlózik a katarzistól.

(Egy jeles pályatársnônek errôl olyan bírt az eszébe jutni, hogy "a néger férfi és a fehér nô" "egymástól jó másfél méterre lihegve" csak "képzeletben" elégíthetik ki egymást, de így legalább nem fenyegeti ôket a HIV-fertôzés veszélye. Annyit azért pontosítsunk, hogy megvolt az a távolság három méter is.)

És persze Bozsiknál szó nincs kielégülésrôl. Mert csak a hülye nem látja, hogy a csajt végül mégsem a mandarin, hanem a féltékenységtôl bekattant fômacsó dugja meg a nyílt színen (és az már nem olyan szép). Kínjában a másik kettô fűben és homokozásban keres vigasztalást, de ez - magamagát simogatva habosra - végiggerjedi a párhuzamos padödôt, hogy aztán a csúcsra érve közéjük álljon és a Lányon teljesítse be a Mandarin sorsát. Ahogy a szenegáli mélyfekete arcára épp akkor húznak hófehér halotti maszkot, amikor a kidobólegény monumentális fallikus gyertyába lendül, teljes száznyolcvanöt centijét és mind a kilencvenhat csupasz, otromba kilóját beleállítja a kifeküdt nôbe, az egy jó durva kép, az tényleg durva jó.

A szövegkönyv szerint mármost ez mégis egy gyilkosság volna. De pisztolynak, gyiloknak semmi nyoma, mert a rendezô nem pszichológiailag motivált színpadi akciókkal, hanem a testek mágikus hasonításával és helyettesítésével operál. Szóval ezért az a sok afrikai maszk meg voodoo-bábu a háttérben. Felületes szemlélô azt hihetné, hogy a Mandarin egy törzsi sámán a szenegáli ôserdôbôl, azok meg varázserejének attribútumai, pedig dehogy. A varázserô hatalom, de a Mandarinnak nincs szüksége hatalomra. A vágy, amit a Lányban gerjeszt maga iránt, nem hatalom, mert nem él vele eszközként: anélkül, hogy tudna róla, egyszerűen kielégíti. Ô csak a Lányról, vagyis a saját vágya tárgyáról tud, az tölt be a számára mindent: a Lány vágyáról, vagyis önmagáról mint tárgyról, a Lányra gyakorolt delejes hatásáról, tehát a birtokában lévô hatalomról egyáltalán nincs tudomása. Bozsik Yvette Mandarinja végtelenül egyszerű, reflektálatlan lény, a paradicsom szülötte: egy olyan ôsmesei rétegbôl bukkan elô, ahol az erotikus gyönyör tobzódó, anarchisztikus mámora bűntudat és érdemek nélkül, alanyi jogon jár a teremtménynek. Mintha Bataille olvasása közben kreálták volna, nem érvényes rá test és lélek, érzék és tudat bűnben fogant dualitása, a mi egész keresztény-humanista kultúránk alapmeghatározása. Mentes a függésbe taszító individuális szerelemtôl is: ezért nincs sorsa, jelleme, pszichológiája se.

Szó se róla, ez merôben új és radikális értelmezés. Továbbá hermeneutikai erôlködés nélkül megengedi, hogy az egész magához nyúlós (úgy is értsd: magára reflektáló) nyomortanyát és modern egyéniségnek nevezett szörnyetegeit összes egybefonódó komplexusaikkal egyetemben az emberi civilizáció lesújtó képmásának nézzük. Lehet az emberrôl meg a kultúrájáról mást gondolni, de a színpadról most ez jön le, méghozzá nagyon. Hogy a világ éppenséggel másról se szól, mint a hatalom akarásáról, hogy ki képes hatékonyabban felkelteni és kihasználni mások feléje ágaskodó kedvét. A Másikat leigázó célracionális politika a Test által hódít, általa jutalmaz és általa áll bosszút - úgy tesz tehát, mint a voodoo-varázsló. Jó kis vicc, a la posthistoire: a mágikus varázslás szolgál a modern instrumentális ész legjobb metaforájaként.

A hatalommentes szerelem

felmagasztalódása tehát utópia volna, méghozzá romantikus fajta, de az utópiák nem szoktak megvalósulni. Itt is hiába tér vissza a férfi és öleli egyetlen gyönyörteli és gyönyörű percre mégis magába a lányt, amikor Bartóknál lehull a szövegtelen kórus kísérteties hangfátyla, már mindketten a halotti maszkok személytelen arcán fordulnak egymás felé. Bozsik a szerelmi halál negatív utópiájának romantikus koncepcióját eleveníti fel, amikor egy fájdalmasan szaggatott, reszketô mozgássorban lassan egymásba csukódik és összezárul a két test. Szenzibilisebb hátközepi idegpályákon a nyúltagy felôl rövid ideig nagy sebességgel ismét receptorok aktiválódnak, fölülrôl lefelé.

Na, de a csodák tűntével az élet nem áll meg. Az utolsó képben a koreográf megint teker egyet a hagyomány srófján. Nem elég, hogy a mandarint csak egyszer támasztotta fel, a Lányt viszont meghalatta: most ráadásul a Lány lesz az, aki az Életerô inkarnációjaként feltámad. Ezúttal szarvakkal ágaskodó harci maszkban, húszcentis fémkarmait meresztve vonul be, majd kicsattan az erôtôl, és hisztérikusan affektált karcsapásokkal hordozza körül, hogy mostantól ki az úr a háznál. Ez ugyanaz vagy egy másik? - tökmindegy. Újra köztünk a domina démona: mi pedig, színes jelmezeinket és ácsingózó farkunkat igazgatva megint erôlködhetünk az istenverte edzôteremben, hogy valahogy beálljunk a megváltozott egyensúlyi viszonyokra. Közben meg egyfolytában az úristent agyaljuk, hogy a rohadt életbe, velünk, lökött identitászavaros erotománokkal mennyire nagyon kiszúrt a teremtés.

dr. Esôs András

szerző
dr. Esôs András
publikálva
1996/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...