Ha bármit lehetne teljesen birtokolni, ezen belül: ha költô lehetne bárkié is, meg ha volna rangsor, egyáltalán, akkor talán azt mondanám, hogy nekem Tolnai Ottó a legkedvesebb költôm. Aki még egyáltalán nem ismeri, szerintem olvasson bele az életműbe, bárhol. Aztán szóljon, ha végzett. Ez ideig még soha senkivel nem találkoztam ugyanis, aki - ha egyszer elkezdte - fel tudott volna hagyni Tolnai verseinek olvasásával. Pótolhatatlanul addiktív anyag.
Az áprilisi Jelenkorban például megjelent egy Tolnai-vers. Az a címe, hogy Spiritusz, avagy jó volt ráébredni.
Álmomban piszoktól fénylô tiszta
ügyes ujjaival
egy drótostót matatott zsófi arcán
aranydrótból görbített
szemüveget neki
majd fekete esernyôben is kicserélte
a drótot mondván jól tudja mit jelent
ha havas esôt csap a kossava (...)
mégis jó volt felijedni
ugyanis már álmomban is megsejtettem
a drótostót versbéli funkcióját
Megjelenik tehát egy manóember, nônek szemüveget ajándékoz, férfinak esernyôt javít, egy tovább már nem lassítható jelenetben (ilyesmik: apróságok, matatás, munkácska mindig), hihetetlenül súlyos és fontos valahogy az egész, de a kép tapintatosan megakadályozza mégis, hogy - ahogy szoktuk - beleinjektáljuk konkrét és közhelyes vágyainkat és félelmeinket, mert nem akar jelenteni, nem jelenteni akar, csak lenni, lenni egy ideig, apránként olvadni aztán bele az azúrba, de már most azonnal ellebeg az egész, s mégis marad, mert beleégett rég a sebességtôl megkínzott emlékezetbe. Azonban még mielôtt a saját gyönyörű lelkétôl megszédült olvasó teljesen elszállna, a hang roppant határozottsággal figyelmezteti: nyugi. Ez itt egy vers. Mesterség. Az építkezô állat műve. Egy ember által megalkotott világ. Szerkezet van, elemek vannak, funkció van és működés. Józanodj ki. Higgadj le. Ne rajongj, ne szépelegj. Gondolkodj és figyelj. A drótostót versbéli funkciója. Ugyan mi lehet? És: ki az a zsófi? Közben ugyanis kezd lassanként feltűnô lenni, hogy amúgy is itt van mindenki. Majdnem mindenki, aki errefelé, úgy igazán: világított. Daniló kis, blok, paszternak, dr brenner, kovac mirkó, eörsi, krleza. S valóban. Aki legesleginkább itt van, az a balla zsófia.
jó volt ráébredni:
az a hazám amely a balla zsófiáé
mert hát ugye palics is
éppen úgy mint például a kovac mirkónak rovigno
(és minden bizonnyal ezért kellett felbukkannia
álmomban annak a drótostótnak)
egy rodostó
Mármost. A Balla Zsófia nevű költônô Kolozsvárról költözött Budapestre. A Tolnai Ottó nevű költô 1994 óta Palicson él. Tolnai Ottónak tehát nem az a hazája, amely a Balla Zsófiáé. Amibôl (ha a vers igazat mond, s nem csak a valódit) az következik, hogy a versben nem a Tolnai Ottó nevű ember beszél, s nem a Balla Zsófia nevűrôl. A Balla Zsófia nevű szerzônek (s gondolom, éppen neki, zsófinak görbített szemüveget az álombéli drótostót) viszont kétségtelenül van egy olyan sora, miszerint: Ahogyan élek, az a hazám ("Az volt a hazám ahogyan éltem - / Haza a magasban / s a mélyben" - mondja errôl a kolozsvári Szôcs Géza Születésnapomra (!) című verse), meg egy olyan kötete, hogy Ahogyan élsz. Közös hazájuk tehát az, ahogyan élnek, a költészetben, az irodalomban. rodostóban. (Rodostóban, ahonnan, ugyebár, zágoni Mikes Kelemen írta 207 levelét a konstantinápolyi P. E. grófnônek [Tolnai verse meg az újvidéki thomka beátának és juhász erzsébetnek vagyon ajánlva].) A versbéli drótostótnak mindennek értelmében az a funkciója, hogy (inverzeként annak, hogy "mihent ide érkezet bercsényi ur. mindgyárt anagramát csinált a város nevéböl, és ejöt ki belölle, óstóród", Mikes 36. levele, Rodosto. 24. apr. 1720) saját magát anagrammatizálva elôállítsa, kitermelje a rodostó szót. Ami marad belôle: a múlt idô jele. Két t.
Mindezek után derülhet csak ki, hogy arra is
jó volt ráébredni (...)
nem csak zsófi tengere fekete
az úr tôlem is visszavonta
egy nádszálon szívja el a levegôvel
tôlem is visszavonta az azúrt (...)
szerbiáé avagy montenegróé tengerem
ama csücske danilóé mindenképpen
hiszen ô montenegrói szerb és magyar volt
mert most kisjugoszláviában
montenegrói szerb és magyar vagyok éppen
(ha szétválnak helyzetem tovább bonyolódik)
Mármost. Kolozsvár Romániában van. Romániának a Fekete a tengere. (Fekete: majdnem-flamingó-viola-skarlát). Palics (van ott egy tó is, Rodostóban meg egyenesen egy tenger, ugye) a Vajdaságban van. Ami Jugoszláviában volt. Aminek az Adria volt a tengere. Minek következtében Tolnai Ottó olyan (kisebbségi) magyar költô volt, akinek volt egy (többségi) tengere. Mivelhogy az Adria tengerpartján - Albánia mellett - Szlovénia, Horvátország, kis részben Bosznia, valamint Montenegró osztoztak. A háború után azonban Szerbia (a vele Kisjugoszláviát alkotó Montenegróval ellentétben) immár elvesztette (összjugoszláv) tengerpartját. A Vajdaságot azonban nem. Miáltal Tolnai Ottó kisjugoszláviai magyar költô tenger nélkül maradt. (Az Úr visszavonta az azúrt.) Akkor is, ha a Vajdaság Kisjugoszláviában van. Palics meg a Vajdaságban. Tolnai Ottó meg Palicson. Balla Zsófia meg Budapesten. A chicagóban. Ahol Tolnai is él, ha Pesten. Ahol meglátogatja az Adriát átúszva disszidált barátja, Chicagóból. Etc.
A szétszálazhatatlan spirituális szövedék. A két (sôt több) tenger mosta, kétségtelenül közös, és a világ (rosszul) meg a szavak (jól) brutális spiritizmusának eredményeképpen legalább ugyanolyan kétségtelenül spirituális haza. Az egység. Az identitás. A szöveg. Az én. A lélek.
[valóban spirituszt isznak
a drótostót is meghúzta a spirituszos flaskát
miközben zsófi arcán matatva
aranydrótból szemüveget görbített neki
szegény zsófi ismét orrbavágatván
a spiritusz illata által
azt hitte megint altatás következik
én meg azt hogy már az álmomba is behatolnak]
Két kis kacsa. Úsznak hápogva egymás felé a fekete tóban.
És akkor Lengyelországról még nem is ejtettünk szót.
