képregény - Random

  • Baski Sándor
  • 2011. március 31.

Zene

A kortárs magyar képregény helyzete némiképp a magyar filméhez hasonlatos: noha akadnak tehetséges művelői, a közönséget csak mérsékelten képes lázba hozni - a beavatottak cserébe végeláthatatlan vitákat folytatnak arról, hogyan lehetne a műfajt népszerűbbé tenni. Az egyik frakció szerint a szélesebb közönség ingerküszöbét elérő zsánerképregényekre is szükség lenne.
A kortárs magyar képregény helyzete némiképp a magyar filméhez hasonlatos: noha akadnak tehetséges mûvelõi, a közönséget csak mérsékelten képes lázba hozni - a beavatottak cserébe végeláthatatlan vitákat folytatnak arról, hogyan lehetne a mûfajt népszerûbbé tenni. Az egyik frakció szerint a szélesebb közönség ingerküszöbét elérõ zsánerképregényekre is szükség lenne. A nemes ügy érdekében tavaly decemberre megszületett a Random Virtuális Képregénymagazin elsõ száma, amely az online elérhetõségen és az ingyenességen túl elsõsorban terjedelmében és mûfajában különbözik a korábbi hazai antológiáktól: 100 oldalon öt sci-fi, illetve fantasy témájú történet követi egymást, hasonlóan a mintaként szolgáló brit 2000 AD-hez.

Ezzel meg is érkeztünk a szimpatikus vállalkozás legellentmondásosabb pontjához. Krédója szerint a Random a "belterjes képregény-közösségbõl" próbálna kitörni, történetei azonban nagyon is szûk réteghez szólnak: a fiatal - és nem mellesleg hímnemû - képregény- és filmgeekekhez; azokhoz, akiket a vámpírok, szamurájok, robotok, nácizombik és egyéb megnyerõ kreatúrák izgatnak a leginkább.

Számukra a legtöbb ínyencséget a Szûcs Gyula-Budai Dénes páros által jegyzett Mad Max-parafrázis, a Cafe Postnuclear kínálja, amely az atomháború sújtotta magyar ugart népesíti be a mûfaj jól ismert figuráival. A többi versenyzõ, fájdalom, kevésbé fókuszált arra, hogy helyspecifikus dolgozattal álljon elõ: a szatirikus-szuperhõsös Város Legendái és a tinivámpíros Rossz bõrben bárhol játszódhatna, Gombalovas dark-fantasyje (Árnyékfalu) és akció-scifije (Elsõ naptól az utolsóig) pedig eleve idõn és téren kívüli világokba kalauzol. Grafikailag mindegyik vállalható, a sztorikon azonban még bõven akadt volna csiszolnivaló - a mûélvezetet helyenként dramaturgiai sutaságok és fals dialógok nehezítik. A május felé érkezõ folytatást már remélhetõleg nem csak az amatõr báj és a missziós hév miatt díjazhatjuk majd.

http://random-magazin.blog.hu

***

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.