Zene

Aki esztétikai élvezetet keres az ötvenes évek első felében megjelent irodalmi szövegekben, rossz helyen keresgél (persze íródtak ekkoriban nagy művek is, csak éppen a fiókban maradtak). Ha manapság felidézik a korszak egyik-másik opusát, csak azért teszik, hogy mosolyra fakasszanak bennünket, vagy írójuk fejére olvassák. Máskülönben ez az egész irodalmi televény felejtésre van ítélve.

színdarab a tárgy. darabról van szó.

Egészen véletlenül már nagyon régóta ismerem Sander portréit, egy hatalmas, képekben megfogalmazott korrajznak ezeket a rövid, önvallomásszerű fejezeteit. Gondosan beállított műteremfotók ezek, akkor is, ha történetesen a szabadban készültek, és hogy miért remekművek, ezt tulajdonképpen nem túl bonyolult megfogalmazni. Minden szakma és rang úgy jelenik meg a képeken, hogy kétségünk sincs: hibátlanul kiválasztott, ideáltipikus végrehajtót, hivatalszolgát, tanítót és építészt látunk, akkor, ott ez vagy az csak ilyen lehetett, és ha nem egészen ilyen volt, akkor egyszersmind kevésbé volt ez vagy az, mint a felvételeken rögzített társa.

Van ez a figura, egy konkrét ready-made, a szűk hely és az egyszerűség kedvéért: a Woody Allen, ki ne látta volna legalább néhányszor. W. Allen a filmkészítő hol olyan filmet készít, ami direkt erről a figuráról szól, hol meg olyat, aminek van valami története, és abba van belerakva ez a figura, pontosabban ennek valamilyen - szinte minden esetben: erősen csonkolt - kópiája. Ne szépítsük, legtöbbször a kópiának csak a csetlés-botlás marad az eredetiből; mondd már: azon is lehet elég sokat nevetni.

Chopin és példaképei címmel Schiff András adott hangversenyt a Zeneakadémián november 2-án. A sorozat további koncertjei: december 11., január 14., február 11.

Takács Zsuzsa sokadik kötete még az eddigieknél is szigorúbb elvek szerint készült. Nemcsak hogy alaposan meg van szerkesztve, de hangulatában is ridegebb. A tetejébe meg az elmúlás is bekopogtat.

A Hamletról mindent elmondtak és leírtak már, de szerintem én most újat találtam ki: ennek a drámának a legeslegnagyobb az ő szakítószilárdsága. Nemrégiben láttam egy szarajevói előadást három Hamlettel, két Gertrúddal, két Ophéliával - meg se nyekkent. Most a főként gyerekeknek játszó Kolibri Színházban röfög Claudius és Gertrud, kukorékol Laertes és csipog Ophélia, mi meg együtt örülünk a teletubbykkal, leginkább annak, hogy mindjárt vége.

A zárójelenet felejthetetlen. Lan, a szánalmas kis vietnami, rossz fogú kurva - oly erős szájszaggal, hogy még strichelő pajtásnője is azt mondja, ez azért "durva" - éppen előkészületeket tesz egy futószalagkúrás lebonyolítására.

KIROVSKI (és kihagytam, sajnos - ?? - egy viccet: pl. Royal Nordic - Common Doll - Academy Grounds, de nem túl)

Miguel Santesmases neve, mint annyi spanyol rendezőé, Saurán és Almodóvaron túl, nem jelent semmit a magyar közönség számára. Második filmje sem a mozikba került, hanem videón lehet megnézni, ám a házi videokészlet feljavulására szolgál.

Közhelyben járunk. "Az album megpróbál átfogó képet adni a zenekar több évtizedes pályafutásáról", "a lehetetlenre vállalkozik, de mégis", "az életmű keresztmetszete", és így tovább. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, az elegáns csomagolású, majd´ két és fél órás dupla CD "vállalható karácsonyi ajándék", ráadásul - eltérően a megszokott válogatáslemezektől - a szerkesztettség látszatát kelti. Elsősorban mégis arra alkalmas, hogy elgondolkodjunk egy "érinthetetlennek" tartott rockegyüttes pályafutásán.

Hálátlan sors a world musicé, hiszen míg természete a hagyományhoz köti, nap mint nap újdonságokkal kell előrukkolnia, különben könnyen a néprajzi múzeumban végezheti. Bár az is lehet, így van ez jól. Lila Downst hallgatva mindenképpen.

Volt egyszer egy film. Arról szólt, hogy a kényszermunka-táborban öten szökést forralnak, s az elhatározást hamar tett követi. Katonai terepjárók konvoja, csahos kopók falkája és csatárláncba fejlődő élőerő veti magát a nyomukba, tétovázás nélkül. Hegyen, völgyön tart a hajsza. Sorra hullik a maroknyi csenevész szökevény, már csak páran bukdácsolnak bújtatók és besúgók közt, faluról városra. Amikor már mindennek vége lenne, jön egy váratlan, kedvező fordulat.

"Abszolút átlagembernek tartom magam", jelenti ki szerényen a médiasztár új könyve, a Negyvenkilencesek lapjain. Az átlagember régebben Mercedesszel járt, most Volvóval közlekedik, sofőrt, titkárnőt, villájában gondnokot tart, s feleségével a világ legnagyobb luxushajóján múlatja az időt. Egyszerű kisemberként pedig lelkiismeretesen dolgozik saját kiválósága, tökéletessége mítoszán.