Film: Se bűn, se bűnhődés (Reménytelen gyilkosok)

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2001/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A zárójelenet felejthetetlen. Lan, a szánalmas kis vietnami, rossz fogú kurva - oly erős szájszaggal, hogy még strichelő pajtásnője is azt mondja, ez azért "durva" - éppen előkészületeket tesz egy futószalagkúrás lebonyolítására.

A zárójelenet felejthetetlen. Lan, a szánalmas kis vietnami, rossz fogú kurva - oly erős szájszaggal, hogy még strichelő pajtásnője is azt mondja, ez azért "durva" - éppen előkészületeket tesz egy futószalagkúrás lebonyolítására. Aszínhely egy gyárépület lerobbant szerelőműhelye, középen paraván, rajta valami ostoba, lombfűrésszel kivágott, vécékagylónyi nyílás, ebbe feszül bele a lány feneke, ágyéka, hogy hamarosan német alapossággal hatoljanak majd belé a mannheimi marósok, fröccsöntők. Tehát a stricik leleményesek: ebben a felállásban a lány kuncsaftriasztó szájszaga nem érezhető, hisz még az arca sem látszik. Lan tudja, hogy nagy munka előtt áll, ezért a kezdésig megmaradó fél óráját arra fordítja, hogy kipróbálja a lehető legkényelmesebb pozitúrákat. Szenvtelenül, célratörő mozdulatokkal dolgozik, csak egyszer simul ki mindig feszült és szorongó kismajomarca, amikor fejét ráhajtja az előtte álló, kapaszkodásra szolgáló, dilettáns mód összebarkácsolt faszerkezet babarózsaszín párnájára. Lan ekkor mintegy alszik, teste-lelke szunnyad, nincs jelen. Néhány másodpercre tán álmodik is, feltehetően nemrég kórházba vonult haiti származású barátjáról, aki donorként veteti ki egyik veséjét, hogy a beígért pénzből Ausztráliába költözzön a lánynyal. E békés álom után a lány föláll, kimegy a paraván elé, leül a nyíláshoz vezető lépcsőre, hogy onnan vegye szemügyre a helyszínt, és csendesen elszívjon még egy cigarettát. Egyetlen szó sem hangzik el ebben a

lepusztult pantomimben,

mégis beszédesen foglalja össze a kis szajha reménytelen jövőjét, a filmben felvonuló csapat minden sivár nyavalyáját. Lan ül, fújja a füstöt. Sötét.

Branko (Misel Maticevic), a horvát, Merab (Lasha Bakradze), a grúz, Lan (Nicole Seelig), a vietnami, Carlos (Elie James Blezes), a haiti néger, Maria (Franca Kastein), a kubai - szinte Rejtő Jenő nemzetiségi állatseregletét idéző szereplő- és színészlista. Az 1957-ben Tbilisziben született Dito Tsintsadze filmjét abszurdnak hirdeti a plakát, ám ez csak felületes megjelölés, jobb híján áll valami helyett. Hogy mi helyett, azt Recenzens csak nehezen vagy inkább sehogy sem tudná megmondani. A bohózatba torkolló abszurdig talán csak egyetlen jelenet hatol el, melyben a folyvást eszelős grúz tósztokat mondó Merab félreértésből megissza Lan fétisként őrzött urnájából a lány tűzhalált lelt apjának hamvait. Más szempontból inkább naturalistának mondható a film, annak is az überzolai, a Karinthy által parodizált értelmében: "a Boulvard des Italiens sarkán egy tuberkulózisbacilus ült és a bajszát pödörte." Mert a vér, a húgy és az egyéb excrementumok áradatként öntik el a vásznat, ebben a miliőben egészen természetes - naturális! - dolog, ha valaki összeokádja magát. Mannheim mintegy cloaca maximája a teremtésnek becézett nagy lomtalanításnak. Ám - és Rec. nagy kedvet érez, hogy ebben lássa Tsintsadze legnagyobb teljesítményét - noha szügyig gázolunk a különféle testnyílások váladékaiban, a film egyetlen pillanatra sem ízléstelen vagy taszító. A rendezőnek sikerül

valódi költészetet kipréselnie

ebből a kétségbeejtő szüzséből, és ez jelentős művészi tett.

A film folyvást a nyálas operett, a könnyfakasztó giccs peremvidékén táncol, de sosem lépi át a tűréshatárt. Megóvja ettől Tsintsadze bámulatos arányérzéke. Ez a finom proporcionáltság a film minden elemét érinti, nincs benne semmi olyan, amit egy kicsit "soknak" érezhetne a néző. Minden jól adagolt, minden éppen a megfelelő pillanatban ér véget, kezdődik el. Ha a cselekmény egyik szála (Lan és a néger fiú megkapó szerelme) már vészesen elszentimentálisodik, a kép azonnal átvált, hogy a másik fővonallal (Branko, Maria és Merab bérgyilkosságot tervezgető szörnytriójával) ellensúlyozza az érzelmek túlzott iskoláját.

Iszonyatos helyszíneken zajlanak az események: Branko agyonzsúfolt, a hálószobában hét éve haldokló anyját rejtő lakásában ("Dusica asszonyt" maga a rendező alakítja), egy csordultig telefingott Kneipében, Lan nyomorfekhelyén és egy kerthelyiségben, ahol a gyilkosságra készülő balfácánok minden áldott, pontosabban elátkozott nap meglesik tökéletesen érdektelen, egyébként orosz áldozatukat: mindenki olyan áldozatot kap, amilyet megérdemel. Ezek a véglények mindig ugyanabban az áttörhetetlennek látszó varázskörben toporognak, csak egyszer kerülnek ki belőle, amikor az elegáns szállodában üldözik reménybeli zsákmányukat. Persze itt sem viselkednek máshogy, mint egyébként. Merab véletlenül betéved egy békésen ejtőző nyárspolgár családhoz, az ősz pater familias éppen nagydolgát végzi a fürdőben, a szenvtelen grúz úgy veszi szemügyre e spíszert, akár valami furcsa rovarkát; lerakja pisztolyát a mosdó peremére, és minden különösebb felhajtás nélkül belevizel a piszoárba. Csend.

Branko és Merab feladata a gyilkolás, de azért ahhoz is kell valami tartás. Egyébként is: hogyan lehet jó szájízzel leölni olyasvalakit, akit csak az tart Mannheimben, hogy megtudja, imádott lánya tőle származik-e, avagy a felesége szeretőjétől?! Mindezt az áldozatnak kijelölt orosz üzletember akkor vallja be, amikor Maria kezelésbe veszi fölöttébb harcias hímtagját. Rendben van: nagy konfesszióért

nagy felláció dukál

Ily körülállások közt hőseink nem képesek ölni, pontosabban csak egyvalakit, aki féllábbal egyébként is a sírban van: Merab, a grúz félelmében megöli Dusica nénit, Branko imádott anyját. De még ez is csak nehezen sikerül: "roppant életerő van Dusica asszonyban", mondja a tett után kétségbeesett önsajnálattal a félholt gyilkos.

Nincs bűn, így aztán bűnhődni sem lehet. A megalázottak és megszomorítottak dalának refrénje csakis Nietzsche szövegére szólhat: Ez az élet nem más, mint mindig ugyanannak az örök visszatérése.

Bán Zoltán András

(Lost Killers; színes, feliratos, német; 2000; 100 perc; írta és rendezte: Dito Tsintsadze; operatőr: Benedict Neuenfels; szereplők: Nicole Seelig, Misel Maticevic, Lasha Bakradze, Elie James Blezes, Franca Kastein, Dito Tsintsadze )

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2001/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...