Ahogy a régi vágású funkyt bedarálta a fősodor és elöntötte a nyál, valami mérhetetlenül szomorú vigalom vette kezdetét a diszkóban. Felhígított popzene lett a koszos funkyból, rá se lehetett ismerni; ami a büszkeségét, a vadságát, az öntudatát és a frissességét jelentette, az egy csapásra odalett. Nem is kellett a lemezekbe hallgatni, már a borítójuk mindent elárult. A gettókból a mennyekbe keveredve csupa ezüstbe öltözött csillag vigyorgott azokon.
Sejthetik, a Kool And The Gang sem úszta meg… Pedig a legvagányabb bandák egyike volt, amelyre méltán esküdött James Browntól Miles Davisig a legfeketébb krém. Ahogy a WAR vagy az Earth, Wind And Fire, a Kool And The Gang is dzsesszzenekarként kezdte, az alapító Bell testvérek édesapja Thelonious Monkkal dzsemmelt, már amikor nem bokszolt. 1964-ben The Jazziacs néven indultak, de szinte minden klubban más néven futottak, míg ki nem kötöttek a Kool And The Gangnél. A csúcsra – na jó, az én csúcsomra – az 1973-as Wild and Peaceful című albumukkal értek, az minden porcikájában elévülhetetlenül klasszikus. Így engem csak az izgatott az úton, hogy mennyit fognak játszani róla. A többit meg majdcsak túlélem valahogy – bizakodtam.
Oké, nem ment könnyen. A rogyásig telt Szentháromság téren nem úgy kezdte a Kool And The Gang, mint akit foglalkoztatnának az elvárásaim. A tizenegy tagú társaságban hárman maradtak az alapfelállásból, és valamennyien ezüsttel átszőtt kék inget viseltek, ugyancsak csillogó fehér nadrággal. Amit hallani és látni lehetett, az egyaránt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának diszkójára hajazott, és engem mérhetetlen szomorúsággal töltött el. Ez persze kisebbségi vélemény, a sikoltozó hölgyeket tekintve könnyen lehet, hogy mindenki más éppen azt kapta, amiért jött. A Fresht, a Joannát és így tovább, vagyis a Kool And The Gang híres-nevezetes slágereit.
Nos, velük telt az első fél óra. „Most pedig térjünk vissza a hetvenes évekbe!” – dobta be utána az énekesük, és hoppá, egyszerre nekem kezdtek játszani az urak. Pillanatok műve volt, hogy újra 1973 legyen. A Funky Stuff-fal, a Jungle Boogie-val és a Hollywood Singinggel, mint a nagykönyvben. Illetve, mint azon a lemezen… De nemcsak ezek a laza számok jöttek, hanem a vaskosabb instrumentális darabok is a tőlük elválaszthatatlan fúvósfergeteggel. Te jó ég!
Hogy mondjam, mindjárt más színekben pompázott a püspöki palota.
Innentől aztán testvériesen adagolták, a szirupfüggők és a funkyfanok sem maradtak szárazon.
Mi az? Ha feldobják, Spirit of Boogie, ha leesik, Celebration. Kettő az egyben – így festett a Kool And The Gang Veszprémben. Az összes múlhatatlan erényével és szörnyűségével.
Azért nem piskóta, hogy már ötvenegy éve tart ez a sztori! – kellett belátnom. Ráadásul úgy, hogy közben harminc éve a múlt időről szól. Az ilyen történetekből a „nosztalgia-zenekarok” túlnyomó része kínosan szokott kievickélni; de a Kool And The Gang nem lejáratta, hanem megosztotta az emlékeit. Tökéletes hangosítással, roppant kemény színpadi melóval, és szinte túláradó szeretettel. A túróba, nem gondoltam volna, hogy a végére levesznek a lábamról…
Veszprém, július 16.
