Koncert

Klubba szorult fesztivál

Az At the Gates és a Truckfighters Budapesten

  • V. Á.
  • 2015. augusztus 23.

Zene

Alapigazság, hogy egy klubkoncert ezerszer tökéletesebb élmény, mint fesztiválos nagytestvére, úgyhogy a két héttel a tervezett kezdés előtt, nyilvánvalóan mondvacsinált indokokkal lemondott Kingdom of Hegyalja helyett a Dürer kertbe áthelyezett két svéd zenekar, a Truckfighters és az At The Gates koncertjével csak a notórius fesztiváltöltelékek nem jártak jól.

A többieknek viszont ott volt a fesztiválosnál jóval hosszabb műsor, a hangzás és az a klubhangulat, amely mindkét zenekarhoz jobban illik, még akkor is, ha a pár éve újjáalakult At The Gates Európában a legnagyobb metálfesztiválok főattrakciójaként sem tud hibázni.

A Truckfighters az európai stoner rock második generációjához tartozik, és ugyan a lemezeik sosem voltak akkora alapművek, mint, mondjuk, a stílusteremtő Kyuss anyagai, nem is sokkal maradtak el azoktól – a tavaly megjelent Universe például az év egyik legjobb lemeze lett. Az Örebróból származó trió igazi ereje azonban élőben mutatkozik meg. Egyrészt trió mivoltuk ellenére is jobban és erőteljesebben szóltak, mint az utánuk következő At The Gates. A frontember, Oskar Cedermalm basszusgitárja is gyönyörűen búgott, de a zenekar igazi showmanje a hórihorgas, kamionsofőr-bajszos Niklas Källgren gitáros, akinek egyrészt ott van a kezében a műfaj, másrészt a herezacskó-magasságban hordott Gibson SG-jével úgy táncolt és ugrált a színpadon, mintha a Backyard Babies-es Dregent látnánk másfélszer magasabb kiadásban – és még a lemezekről meghitten ismerős, falbontó fuzzhangzást is prímán tudta reprodukálni élőben. Tökéletes koncertet adtak, még a dobos pergőcseréje alatti dzsemmelés is a helyén volt.

A göteborgi At The Gates korábban még nem járt nálunk, hol­ott a 2008-as újjáalakulást követően a fél világot bejárták. Azóta készült egy tisztes iparosmunkaként jellemezhető lemez is (az At War with Reality), amely nyilván nem tesz hozzá sokat a stílusteremtő dallamos death metal alapművekhez, amelyeket később egy egész zenészgeneráció nyúlt le szemérmetlenül, és csinálta meg belőle a kevés kivételtől eltekintve igazán ócska metalcore vonalat. A zenekar hangzása bőven élvezhető volt még akkor is, ha Anders Björler kísérteties gitártémáit az elején inkább csak sejteni lehetett, a Disfearrel a budapesti klubokat párszor már lebontó Tomas Lindberg pedig még mindig kiváló frontember: kellően kompenzálta a Björler ikrek leginkább a Ráday klubban félrészegen dülöngélő tizenéves rockerekre emlékeztető mozgáskultúráját, hogy a másik gitáros, Martin Larsson fül mögé igazított hajú, benyugtatózott rendszergazdára emlékeztető antijelenlétét ne is említsük. A meglepően hosszú, mégis végig szórakoztató és érdekfeszítő műsor még az utolsó lemez kicsit érdektelenebb dalaival is lehengerlő volt: egy Blinded by Fearrel vagy egy Under a Serpent Sunnal nyilván nem lehet mellélőni, de talán a ráadásban elővett, első lemezes Kingdom Gone bizonyította leginkább, hogy mennyire megelőzte a korát ez a zenekar.

Dürer kert, július 16.

Neked ajánljuk