Koncert

Klubba szorult fesztivál

Az At the Gates és a Truckfighters Budapesten

  • V. Á.
  • 2015. augusztus 23.

Zene

Alapigazság, hogy egy klubkoncert ezerszer tökéletesebb élmény, mint fesztiválos nagytestvére, úgyhogy a két héttel a tervezett kezdés előtt, nyilvánvalóan mondvacsinált indokokkal lemondott Kingdom of Hegyalja helyett a Dürer kertbe áthelyezett két svéd zenekar, a Truckfighters és az At The Gates koncertjével csak a notórius fesztiváltöltelékek nem jártak jól.

A többieknek viszont ott volt a fesztiválosnál jóval hosszabb műsor, a hangzás és az a klubhangulat, amely mindkét zenekarhoz jobban illik, még akkor is, ha a pár éve újjáalakult At The Gates Európában a legnagyobb metálfesztiválok főattrakciójaként sem tud hibázni.

A Truckfighters az európai stoner rock második generációjához tartozik, és ugyan a lemezeik sosem voltak akkora alapművek, mint, mondjuk, a stílusteremtő Kyuss anyagai, nem is sokkal maradtak el azoktól – a tavaly megjelent Universe például az év egyik legjobb lemeze lett. Az Örebróból származó trió igazi ereje azonban élőben mutatkozik meg. Egyrészt trió mivoltuk ellenére is jobban és erőteljesebben szóltak, mint az utánuk következő At The Gates. A frontember, Oskar Cedermalm basszusgitárja is gyönyörűen búgott, de a zenekar igazi showmanje a hórihorgas, kamionsofőr-bajszos Niklas Källgren gitáros, akinek egyrészt ott van a kezében a műfaj, másrészt a herezacskó-magasságban hordott Gibson SG-jével úgy táncolt és ugrált a színpadon, mintha a Backyard Babies-es Dregent látnánk másfélszer magasabb kiadásban – és még a lemezekről meghitten ismerős, falbontó fuzzhangzást is prímán tudta reprodukálni élőben. Tökéletes koncertet adtak, még a dobos pergőcseréje alatti dzsemmelés is a helyén volt.

A göteborgi At The Gates korábban még nem járt nálunk, hol­ott a 2008-as újjáalakulást követően a fél világot bejárták. Azóta készült egy tisztes iparosmunkaként jellemezhető lemez is (az At War with Reality), amely nyilván nem tesz hozzá sokat a stílusteremtő dallamos death metal alapművekhez, amelyeket később egy egész zenészgeneráció nyúlt le szemérmetlenül, és csinálta meg belőle a kevés kivételtől eltekintve igazán ócska metalcore vonalat. A zenekar hangzása bőven élvezhető volt még akkor is, ha Anders Björler kísérteties gitártémáit az elején inkább csak sejteni lehetett, a Disfearrel a budapesti klubokat párszor már lebontó Tomas Lindberg pedig még mindig kiváló frontember: kellően kompenzálta a Björler ikrek leginkább a Ráday klubban félrészegen dülöngélő tizenéves rockerekre emlékeztető mozgáskultúráját, hogy a másik gitáros, Martin Larsson fül mögé igazított hajú, benyugtatózott rendszergazdára emlékeztető antijelenlétét ne is említsük. A meglepően hosszú, mégis végig szórakoztató és érdekfeszítő műsor még az utolsó lemez kicsit érdektelenebb dalaival is lehengerlő volt: egy Blinded by Fearrel vagy egy Under a Serpent Sunnal nyilván nem lehet mellélőni, de talán a ráadásban elővett, első lemezes Kingdom Gone bizonyította leginkább, hogy mennyire megelőzte a korát ez a zenekar.

Dürer kert, július 16.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.